Még december elején mondtam Gábornak, hogy remélem, ha varrógépet akar adni nekem karácsonyra, akkor nem hagyja, hogy egyesével kézzel megvarrjam az ajándékokat (összesen 9-et), mert akkor nagyon mérges leszek majd.

Viccelődve mondta, hogy muszáj lesz beszereznie egy varrógépet a poén kedvéért. Nem mintha nehezemre esne kézzel megvarrni, mert tudtam, hogy mit vállalok, csak elég időigényes, amiből nem volt sok nekem az utóbbi időben (mint ti is láttátok).

Másnap odaadta előre a karácsonyi ajándékom, ami történetesen tényleg egy varrógép volt. Úgy döntött, hogy nem kínoz, ha már úgyis kitaláltam. Viszont ígérjem meg, hogy meglepődök karácsonykor.

Azért találtam ki, mert egyszer beszélgettünk róla, hogy már megvan az ajándékom és hogy nem az, amit akartam, de ennek is nagyon fogok örülni. Elkezdtem pörgetni a fejemben, hogy mik azok a dolgok, amiknek örülni fogok és egyszer csak kidobta az agyam ezt a választ. Egy varrógép. Annak tényleg örülnék. Persze nem akartam beleélni magam előre a dologba, mert ha nem az, akkor csak csalódnék. (Viszont én vettem át a csomagot, Augusto nevére érkezett és nem volt éppen picike csomag, még erre is emlékeztem.)

Előre kitaláltam már, hogy mit akarok készíteni karácsonyra, csak nem érkezett meg időben az alapanyag, úgyhogy nem tudtam hamarabb nekiállni, ami miatt az összes szabadidőmet elvette (egész decemberben munka után és hétvégéken ezt csináltam).

Dec. 7-én, csütörtökön otthon voltam, mert kivettem egy szabadnapot a vizsgák miatt. Mivel csak este kellett angol órára menni és tanulni nem kellett már a vizsgára, ezért napközben csak varrtam, elkezdtem a karácsonyi ajándékokat készíteni. Suli előtt pedig elmentem a Westminster apátsághoz gyakorolni a fényképezőgéppel. Csalódás volt, még nagyon sokat kell tanulnom.

Órán már semmi nem volt, csak játszottunk. Szókincsfejlesztő kvíz volt, két csoportban, előre ki kellett keresni a szavakat, utána két csoportban lehetett pontokat szerezni. Kevesen voltunk, mert az osztály egy része ugye vizsgázott. Közben a tanárnő mindenkivel beszélgetett egyesével, hogy hogyan tovább, ki akarja folytatni a tanulmányait. Én egyelőre most nem folytatom, kell a szabadság és kell egy kis idő, hogy feldolgozzam az eddig tanultakat és megtanuljam alkalmazni őket. Mivel most nem tudtam munka mellett minden energiámat a tanulásra fordítani, ezért nem lehettem stréber ebben a csoportban. Ha folytatom is, akkor áprilisban folytatom és Soho-ban, az első helyszínen. Jó lesz egy kis pihenés, mert sok volt heti kétszer munka után oda is menni és este 11-kor hazaérni, másnap pedig korán kelni és folytatni a hetet. Fáradt voltam.

Elkészültem a gyógyítómisés képekkel és átküldtem a Shalom közösségnek. Azt modták, hogy szerették a képeimet, tetszett nekik és én leszek a „Shalom új fotósa”.

12.08.

A Subway-be érkezett a szállítmány és a srác nem volt hajlandó levinni a lépcsőn az alagsorba az árut, hanem csak fent a lépcső tövében pakolta le. Hiába mondtuk neki, hogy le szokták vinni, meg amúgy is lányok vagyunk, nem vagyunk erősek legyen szíves, nem volt hajlandó rá. Összevesztünk vele, elkezdtünk lepakolni, egyesével a 10-12 kilós dobozokat, úgy is bőven elég volt, mert van kb. 20 lépcsőfok. Meg kellett állni gyakran pihenni, ráadásul olyan állapotban volt az áru, hogy nem lehetett aláírni a papírokat sem az átvételről, mert szét volt nyílva a doboz, kilátszott az áru. Ocsmány volt. Ismerem jól a sofőröket, tudom mennyire hanyagok, úgyhogy nekem ez nem is volt meglepő, csak általában a másik oldalon szoktam állni. Én szoktam az lenni, aki addig nem nyugszik, amíg a sofőr alá nem íratja a fuvarlevelet. Írtam Tam-nek, a managernek, hogy mi a helyzet, küldtem képet neki, hogy így érkezett az áru. Azt mondta csináljak sok képet és nehogy aláírjuk! Ő szól nekik, eddig nem volt semmi probléma velük. Megírtam a tapasztalatom, hogy otthon ezt csináltam két és fél évig és tudom, hogy néha nem lehet bízni bennük.

A lényeg, hogy 2 lány létünkre lepakoltunk mindent, de a kipakolás már nem érdekelt csak az, hogy legyen a hűtőben, ami hűtős és legyen a fagyasztóban, ami odavaló. Megvolt a napi, sőt a heti testedzés is. Nagyon elfáradtam és még csak 11 múlt. Megjött Tam, megjött Umair is, úgyhogy volt váltás. Gyűltek bennem a gondolatok amíg odaértek és megpróbáltam megfogalmazni a saját szókincsemmel, hogy el tudjam mondani, hogy ez nem tetszett. Amikor megjött Tam, mondtam neki, hogy szeretnék beszélni vele, mire elsírtam magam. Ekkor odajött, megölelt és megkérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam neki, hogy nagyon elfáradtam és még dél sincs, úgy érzem, mintha már 8 órát ledolgoztam volna. Miért nem lehet, hogy amikor tudjuk, hogy jön áru, akkor a fiúk dolgozzanak? Én nem vagyok fiú, nem vagyok erős és ha nem találunk valami megoldást, akkor nem akarok itt dolgozni. Megkérdezte, hogy pontosan mi volt a baj, ha leviszik a hűtőbe és nekem csak ki kell nyitni és kipakolni belőle az jó lehet-e. Mondtam, hogy igen, leginkább a lépcsőzést nem bírom, a 10-12 kilós súllyal nehéz. Utána beszéltünk másról is. Szóbahoztam, hogy általában nem tudok elkészülni ebédig, ami a dolgom lenne, mert sok, úgyhogy nem mehetnék-e fél órával hamarabb, 8-ra? Azt mondta ezt nem tudja, de megkérdezi a főnököt. Úgyhogy, mivel nem volt nagy forgalom ezért hamarabb hazamehettem.

A héten itt volt Gábor barátja és esküvői tanúja, Zsoca, úgyhogy a hétvégén elmentünk a Winter Wonderland karácsonyi vásárba, Eszterékkel és Lukival. Nekem egy csalódás volt, nagyon rosszul indult, amit nagyon rosszul kezeltem és ez ráment az egész hangulatomra utána. A bejáratnál ellenőrzés volt és nem engedtek bevinni egy üveg vizet. Szerencsére a fényképezőgéppel nem kötözködtek, mert akkor biztos, hogy ott hagyom az egész helyet és hazajövök. Szóval kidobatták a vizet, én pedig nagyon dühös voltam emiatt. Gábor vizét pedig valamiért nem dobatták ki! Aztán hosszasan keresgéltük egymást, mert nehéz volt megtalálni a többieket, mivel két külön bejáraton mentünk be. Aztán sikerült, vettünk egy jó kis forralt bort és leültünk (amiben teljes mértékben kételkedtem, hogy sikerülni fog, mert ismerem Londont) Ez a hely egyébként inkább hasonlított egy nagy vidámparkra, mint vásárra. A forralt bornak sikerült lenyugtatni, találtunk egy magyar lángosos és kürtős kalácsost. Ahol leültünk, annak a helynek meg olyan volt a hangulata, mint a német Octoberfest-nek.

Amikor már elkezdtünk fázni, átmentünk egy másik helyre felmelegedni. Útközben mondja Luki, aki már 10 éve Londonban él, hogy menjünk a másik metróval, mert ezen sokan vannak. Ránézek és mondom, örülnék, ha ilyen "sokan" lennének reggelente a vonaton, amikor dolgozni megyek. Akkor nem kéne mindennap veszekedni a felszállásért. Abban a pub-ban ahová végül bementünk, éppen társasjáték est volt, úgyhogy kerestünk mi is egy társasjátékot magunknak és játszottunk. Jó volt a hangulat.

12.10.

Vasárnap hajnalban megint felébredtem, hogy csöpög a plafon. Gyorsan odatettem egy vödröt és visszaaludtam, csak most azzal a különbséggel, hogy Gábor is felébredt. Reggel, amikor csörgött az ébresztő a misére és felébredtünk, már ez a látvány fogadott:    

Hajnalban még eső esett, reggelre meg behavazott. Az első hóélmény nem is volt olyan kellemes, mint ahogy kezdődött. Először még örültem neki, mert szeretem a friss havat. Elmentünk a misére, útközben mondtam, hogy úgy érzem, mintha beázott volna a csizmám. Végigültük a misét, utána elmentünk a Tescoba vásárolni. A séta közben már annyira rossz volt, éreztem a lábujjaim között az olvadt havat. Beázott a csizmám és kértem, hogy siessünk haza, mert most SOS vészhelyzet van, le fognak fagyni a lábujjaim. Minden lépésnél bugyogott egyet a lábujjaim között a víz. Csepett sem volt kellemes. Nagynehezen hazaértünk és ekkor megszabadultam a vizes holmiktól és rögtön forróvízbe nyomtam a lábam. Amikor kiolvadt a lábam, akkor kivágtam a csizmám a kukába. 

Azért látszott az embereken, hogy nincsenek felkészülve a hóra, mert még rendes téli cipőjük sincs egyeseknek. Láttunk pl. egy nőt, aki egy szál topánkában és szoknyában, harisnya és "nadrág" nélkül próbálta kerülgetni a vizet. Valószínűleg ő se járt jobban, mint én mire hazaért.

Hétfőn látszott azért, hogy ért valamit a pénteki beszélgetésünk Tam-mel, mert érkezett áru és bejött a tulajdonos csak ezért kora reggel, hogy bepakoljon a hűtőbe, utána elment. Mire én odaértem már nem volt ott, csak az árut láttam. Megkérdeztem a lányt, hogy hogy került be az áru (esetleg ő pakolta-e be), ő mondta, hogy a főnök volt bent. Látszik, hogy a jó munkaerőt megbecsülik és ha nem elég jó neki a munkakörülmény, akkor alakítanak rajta. Legalább nem volt hiába a hisztim, hanem meghallgatásra lelt, ami azért jó érzés is volt, ismerve, hogy otthon ez azért nem lett volna ilyen gyorsan megoldva.

12.12.

Kicsit hamarabb mentem dolgozni, mert még meg akartam reggelizni kezdés előtt a nyugiban és nem nagyon volt reggelire való sem itthon. Fél órával indultam hamarabb, mint szoktam és amikor odaértem az állomásra, kiderült, hogy törölték az összes vonatot.  Előző nap még vicceltem is vele Gábornak, hogy figyelje meg, ha hamarabb akarok menni, akkor már csak ezért is törölni fogják az összes járatot, nehogy odaérjek hamarabb. (mert ez volt az általános meglátásom). Félelmetes volt szembesülni vele, hogy mennyire bevált a hülye viccelődés.

Szóval felszálltam a buszra, ami elvitt Stratfordba, ott felszálltam a metróra, majd az egyik megállóban leszálltam, hogy leengedjem a leszállókat. Nem volt túl jó ötlet, mert a metró azt csinálja, hogy megáll a megállóban, kinyitja az ajtót, majd becsukja az ajtót, elvágja az embertömeget és 1 perc múlva jön a következő. Most is majdnem az történt. Leszálltunk páran, mert jófejek voltunk, és már csengetett, amikor rájöttünk, ha most nem megyünk vissza ott ragadunk pedig nekünk már volt helyünk azon a szerelvényen.

Este volt az utolsó óránk az iskolában. Szabad beszélgetéssel és játékkal töltöttük, meg arról beszélgettünk, hogy melyik országban mi a szokás karácsonykor, hogy szokás ünnepelni a karácsonyt. Angliában van egy Christmas cracker nevű cucc, amit szét kell húzni és pukkan. Van benne ajándék, kis apróság, egy korona és egy idézet. Kaptunk egy olyat mi is. 

Másnap már csak azért is pozitívan álltam a dologhoz. Indulás előtt mondtam, hogy ma minden rendben lesz, mindenki kedves lesz, fel fogok férni a vonatra és nem kell könyörögni se. Rájöttem, hogy a  7:57-es vonaton kevesebben vannak, csak fel kell jutni rá. De ma nem könyörögtem, nem mérgelődtem, csak "hagytam", hogy ne férjek fel rá. Azért megjegyeztem az ott dolgozónak, aki be szokta csukni az ajtót az embertömeg után, hogy azért elég sok hely van még azon a vonaton, de nem hagytam magam felbosszantani.

Egy másik nap már nem volt ilyen könyörületes. Beérkezik a vonat, felszállok rá egy lábbal és kiabálok, hogy menjenek arrébb, mert van még hely. Felszáll még valaki és ugyanezt csinálja, közben én leszálltam, mert láttam, hogy senki nem fog megmozdulni és nem megyünk el ezzel. Amikor a másik ember kérte, hogy menjenek be, akkor az egyik ajtóban álló utas mondja, hogy 2 perc múlva jön a következő vonat. Erre én nem gondolkodtam, csak odavágtam (persze angolul), hogy: "Akarsz cserélni?". Kb. 10 másodperc telt el és kiderült, hogy tényleg volt még hely azon a vagonon, úgyhogy többen is fel tudtunk rá szállni. Nem tudom melyik bolygón él, de KÉT PERC MÚLVA NINCS VONAT! Semmi kedvem nem volt lent fagyoskodni még 10-15-20 percet, miközben ő könnyen beszél onnan fentről. Tehát amikor felszálltunk éreztem a szemekben azt a fajta szúrós nézést, hogyha ölni tudnának én már rég nem lennék, de kit érdekelt? Még csak fel se idegesítettem magam rajta.