Másnap, csütörtökön amikor bejött a menedzser semmi különös nem volt, úgy beszélgettünk, mintha semmi nem történt volna.

Kiderült, hogy ezen a két héten nem is viselhetem a cicanadrágot, amit egyébként már augusztus óta hordok. Most derült ki, hogy nem szabad ilyet hordani, hanem valami szellőző anyagot kell, ami pamut és kicsit "eláll" a lábszáramon. Azt mondta hogy erre a két hétre már mindegy lenne, de ha jön ellenőrzés, akkor gond lehet.

Alig volt forgalom a hó miatt, ezért fél egykor hazaengedett. A kollégám ijedten nézett rá, hogy biztos vagy benne, 1 körül még lehet tömeg. Azt mondta, hogy azt el tudják vinni ketten is. Most nem kell zöldségeket se vágni, mert van elég és el is mosogattam délelőtt. Még a menedzser se tudott feladatot adni annyira unatkoztunk. Mondta, hogy takarítsam le a kávéfoltokat a falról, mármint a csempéről. Ekkor nekiálltam egy nagytakarításnak annyira unatkoztam. Olyan helyeket takarítottam, amiket egyébként a napi gyors takarítással nem szoktam. 

Visszatérve, azt mondta, hogy várjak még 5 percet aztán mehetek, ha nem lesz nagy tömeg. El is mentem, Gábor éppen ebédelt otthon, amikor hazaértem. Meglepődött, hogy mit csinálok itt ilyen korán. Mondtam, hogy ki van halva a város és elengedett, sokan vagyunk hárman.

Furcsák ezek az angolok. Nem bírják a hideget, nem bírják a meleget, de állandóan (télen-nyáron) a jeges hideg italokat isszák. Nyáron, ha 20 fok fölé megy a hőmérséklet ők már panaszkodnak, majd meghalnak. Télen, 5 fok alatt panaszkodnak, hogy nagyon hideg van. Nem is értem őket. Soha semmi nem jó. 

Ha eső esik nem zavarja őket, semmi nem történik, de a hóban esernyőt nyitnak.

Hazafelé nem volt jó a lépcső állapota a vonatállomáson és nagyon veszélyes volt, a korlátba kapaszkodva másztam fel és le. Lefényképeztem bizonyítéknak, ha esetleg mégis perelni kéne, mert kitörtem a kezem-lábam.  Egy afrikai nő kezében láttam egy hólapátot, aki éppen próbálkozott a hó eltüntetésével sepregetés mozdulatokkal. Szegény még nem igen csinálhatott ilyet. És ebben most semmi faji megkülönböztetés vagy rasszizmus nincs, csak tény.

Hazafelé sétálva késztetést éreztem belevetni magam a hóba és egy angyalt csinálni, de aztán meggondoltam magam. 

Péntek reggel már többen voltak, biztos ennyi idő kellett, hogy rájöjjenek, hogy a hóban sem áll meg az élet. Ayan rosszul érezte magát, úgyhogy elment 10 körül, egyedül hagyva engem, amíg meg nem érkezett Tam, a menedzser.

Az egyik állandó vevőnk, akivel még soha nem beszélgettünk, csak a szokásosat, kérsz-e sajtot, kártyával vagy készpénzben fizetsz. Most a hideg őt is beszélgetésre invitálta. Megkérdezte honnan jöttem, kiderült, hogy szomszédos országból vagyunk, mert ő román. Mondtam neki, hogy a jövőhét lesz az utolsó hetem itt és még nem tudom hová megyek, még keresek másik munkát. Kellemesen elbeszélgettünk. Leült, megette a szendvicsét, aztán odajött a pulthoz és mondta, hogy tud egy éttermet az egyik állomáson, Wood Green-ben, ahol sok magyar dolgozik. Felírattam vele a címet, de nem volt nagy segítség, mert csak az állomás nevét írta fel. Ezt épp meglátta Tam is és megkérdezte mi van ott. Mondtam, hogy egy étterem. Szerencsére már nem kell titkolni előtte. :) milyen jó fej már a vevő, hogy segíteni akar. :) ahhoz képest, hogy eddig nem is beszélgettünk egymással...

Délben most nagy forgalom volt és ketten voltunk, de elbírtuk, még mondta is Tam, hogy milyen ügyesek vagyunk, úgy dolgozunk mint egy gépezet, összehangoltan. Ekkor láttam, hogy lehet, hogy nem tudok háromkor elmenni, mert eléggé fogytán van a kenyér is meg az alapanyagokból is kezdünk kifogyni. Pedig ma pont nem tudok tovább maradni, haza kell mennem a fényképezőgépemért, mert este gyógyító mise lesz. Aztán háromnegyed három körül érkezett egy ember, hogy 3-ra van egy időpontja. Készségesen és vidáman mondtam neki, hogy máris szólok a menedzsernek, de utána esett le, hogy akkor úgy tűnik, hogy mégiscsak túlóráznom kell. Jót tett a felmondás mindenesetre a teljesítményemnek, mert sokkal jobb fej vagyok a vevőkkel, mint eddig. Mondjuk annyira amennyire alapesetben mindig kéne. 

Aztán 3 körül mondta, hogy még 5 percet adjak neki, természetesen már munkába is állt az új. Tam megkért, hogy mondjam el neki, hogy mi micsoda és tanuljuk meg a húsok neveit, amíg ő pénzt számol. Kicsit zavarban voltam én is, nekem is akadozott, pedig amikor kérik automatikusan odanyúlok. Csak amikor vizsgáztatnak, akkor máshogy reagál az ember. Utána beszélgettünk hogy honnan jött hogy hívják, Iránból jött és Faz-nak hívják. Szegény nem elég, hogy nem beszéli jól a nyelvet, de még pösze is és nekem kell betanítani. Alig lehet érteni amit mond. Kérdezte, hogy végeztem a munkával? Mondom mára igen, meg márc. 14-e lesz az utolsó napom itt, erre Tam mondta, hogy igen, el fog hagyni bennünket. Nyugodt szívvel itt tudom hagyni őket, van utánpótlás.

 Gábornak be kellett menni dolgozni, mert nem tudott otthonról belépni, törölték a hozzáférést, úgyhogy bevonatozott. Este gyógyító mise volt, onnan együtt jöttünk haza kivételesen, nagyon fura volt, régen utaztunk együtt.

A gyógyító mise ismét áldott volt, az atya sokat késett az elején és a hó ellenére is sokan részt vettek rajta. Azt hittem, hogy ugyanarról a miséről csak ugyanolyan képeket tudok készíteni, de sikerült más szemszöget találnom.

Vasárnap, hétfőn délután meg akartam szerkeszteni a képeket és elküldeni a Shalomnak. Rám írt az egyikük vasárnap éjszaka, hogy ne felejtsem el a képeket. Hétfőn, amikor leültem csinálni, akkor úgy felhergeltem magam rajta, hogy nem tudtam, pedig magamtól leültem volna. Úgy nem megy, hogy siettetnek a feladattal, mert az már úgy feladat és nem hobbi és úgy nem tudok dolgozni. Nem felejteném el, miért kell sürgetni vele?

Kitaláltam, hogy majd a hétvégén építsünk hóembert a kertben, de szombaton felmelegedett és egy nap alatt elolvadt az egész mennyiség, ami 3 nap alatt esett..