Ismeritek azt az érzést, amikor új helyre kerültök, új munkahely, új iskola vagy csak egy utazás és annyira izgultok tudat alatt, hogy forgolódtok éjszaka, felkeltek az ébresztő előtt és hasmenésetek van?

Velem minden alkalommal ez van, amikor dolgozni kell menni. Még nem szoktam meg a helyzetet, ezért minden alkalommal meg kell birkóznom vele. Csak olyankor, amikor dolgozok, amikor itthon vagyok, akkor nem.

Reggelenként olyan nehezemre esik elkezdeni a napot, függetlenül az időjárástól. Nehéz elkezdenem, mert először is megszoktam a kényelmet, másodszor újabb nap, újabb kihívás és nem szeretem. Bemegyek, valami kudarc ér, már megint nincs kedvem csinálni, és már megint nem értem, amit mondanak a vevők. 

Hétfőn 3 órát dolgoztam, az gyorsan eltelt, szerencsére az ebédidei nagy hajtásban már nem kellett ott lennem.

Kedden ketten voltunk a pakisztánival, akit egyébként Umairnak hívnak. Mondogatta megint, hogy Kriszti, Kriszti, Kriszti, erre én Umar, Umar, Umar. Azt mondja, ne utánozz! Kicsivel később Kriszti, Kriszti... ja nem, mert megint utánozni fogsz. :) Szépen le lehet nevelni erről. Büszke voltam magamra, hogy megtaláltam ezt a fogást. Utána elkezdtem táncolni a zenére. A lábam járt a pult alatt, a kezem a pult felett és kezdtem jól érezni magam és gyorsabban eltelt az idő, hogy nem stresszeltem.

Még szórakoztattam a vevőket is. Épp pakoltuk ki a kenyereket, amikor jött egy vevő. Mondtam Umarinak, hogy csináljon egy kis helyet, - mert tele volt a pult -, hogy fel tudjam vágni a kenyeret. Értetlenkedett. Mondtam, hogy csak egy pici helyet kérek, erre nevetett a vevő is. Műszak végén egy másik vevő kért egy marha húsos szendvicset, kivettem a mikróból a hússzeleteket, de forró volt, a jajgattam közben. Mondom: jujj,jujj.jujj, a vevő nevetett meg én is, pedig nem is volt annyira vicces, hogy összeégettem a kezem, de azért mégis viccet csináltam belőle.

Gábor otthon felejtette az ebédjét, úgyhogy benézett egy szendvicsért hozzánk és köszönni akart, de én pont lent voltam a konyhában és mosogattam, meg a húsokat készítettem elő. Láttam őt a monitoron és sajnáltam, hogy most pont nem vagyok fent. (van lent egy monitor, amin tudjuk nézni, hogy hányan vannak fent, kell-e menni segíteni)

Most nem is volt annyira vészes a műszak, mert ettem ebédre egy szendvicset és kaptam 15 perc szünetet is, így azért jobban ki lehetett bírni.

Szerdán volt az első nap, amikor végre nem volt hasmenésem, úgy látszik a harmadik nap egyhuzamban már megszoktam, hogy dolgozni kell és ez volt az első nap, hogy nem úgy keltem, hogy: jajj, már megint dolgozni kell...NEM A-KA-ROM!!! Hanem, megyek dolgozni oké, és megrántom a vállam.

Reggel egy lány volt bent és a menedzser. Kérdezgetett tőlem a lány dolgokat, hogy mit hogyan, én meg a legjobb tudásom szerint válaszoltam neki, amire tudtam. Mi van már én is betanítok?!?! :O

Gábor ma is otthon felejtette az ebédjét, úgyhogy kezdtem azt hinni, hogy direkt csinálja, csak hogy láthasson. Most fent voltam és én készítettem a szendvicsét. (legalábbis az első felét)

Munka közbenTök ügyetlen voltam egész nap: melléöntöttem a szószt, leborítottam a húst, bele az olívás edénybe, szószt tettem az egyik szendvicsre, amire csak sót kértek és újra kellett csinálni. Beteg vagyok már egy hete és úgy járok dolgozni. Torokfájás, torokköszörülés, orrfújás mindezt úgy, hogy a higiéniai előírásoknak is megfeleljen. Az egyik bunkó vevő - persze mindig a vevőnek van igaza - mondja, hogy paradicsom, uborka... Elkezdem rakni a paradicsomot, mire mondja, hogy előbb a salátát rakjam. (Milyen salátát?! Nem is mondtad!!) Leszedtem a paradicsomot, rátettem a salátát, utána a paradicsomot, majd kivette a kezemből a manager, hogy majd ő csinálja. Na itt ki akartam menni sírni, de nem mehettem el szó nélkül, úgyhogy kibírtam a műszak végéig. Minimum gondolatolvasónak kell lenni, hogy egyértelműen tudjam, hogy ő mit is akar, még olyankor is, amikor ő maga se tudja, hogy mit akar. (saláta nem jár alapból a szendvicshez, csak azt rakunk bele, amit a vevők kérnek)

Volt azért egy vicces dolog is: szenvedek az egyik szósszal, nem akar jönni, de amikor megkocogtattam a pulton, akkor mindenhova spriccelt. Kérdezte a srác, hogy segítsen-e, aztán lecsaptam vele az arcát. Mondtam neki, hogy bocsi és igen, köszi. Az egész üzlet röhögött, még a menedzser is. :D:D (még szerencse, hogy üvegfal van és a vevőkre nem ment belőle :O) (Szóval kicsit mókamester vagyok ám :) )

Annyira magam alatt voltam, hogy egész du. sírtam (és most nem túlzok, kérdezzétek csak meg Gábort). Azonnal haza akarok menni, egy napot se akarok tovább maradni!! Megpróbáltam, nem jött össze, már 9 hónapja nem érzem jobban magam. Nem kell lakás, csak költözzünk vissza, ennyi elég volt.

Vannak visszatérő vevők, akiket már, ha meglátok égnek áll a hajam. Van néhány, aki szándékosan suttog, hiába kérdezek vissza háromszor, hogy mi van??!?! Mintha szándékosan csinálná.

Persze ahány ember annyi akcentus és számtalan hasonló szó van, ami igazából bármit jelenthet. Pl. olives=onions, salt=south west (szósz) (erre értettem valószínűleg azt a só helyett, hogy salt (as well)~south west) Na mindegy, ebbe most ne menjünk bele, főleg, hogyha nem tudsz angolul.

Miért nem beszél mindenki egyformán? Legalább, ha már ugyanazt a nyelvet beszélik.

Csütörtökön minden kezdődött elölről, a hasmenés, hogy nem akarok dolgozni menni... Viszont megint jól teljesítettem. Kegyetlenül fájt a fejem az előző napi hatalmas sírástól. Szerintem most kijött az előző havi adag is, amitől akkor nem sikerült megszabadulnom.

Volt egy társaság, hárman voltak, 3 öltönyös férfi. Az első ember mondja, hogy nagyon sok jalapenot (ejtsd: halapenyó) kér, mert úgy a jó, hogyha minél jobban csíp. Megpakoltam neki egy marékkal, amit én soknak véltem, azt mondja még még még, de már most vörös volt a feje. A társai röhögtek rajta. Még csípős szószt is kért rá ezen kívül. Jön a második, mondja hogy kér paradicsomot, uborkát, a harmadik meg mindegyik után hozzámondta, hogy és jalapenot. Szóval mondja a 2. ember hogy uborka, a 3.ember: jalapeno, 2. ember: paprika, és jalapeno (a 3.), aztán mondja neki, hogy maradj már csöndben. Koncentrálnom kellett, hogy csak arra figyeljek, akinek csinálom. Jön a harmadik ember, kezdi mondani ő is, hogy uborka, én meg mondom neki és jalapeno. :D rámnéz, oh, nem, és röhögünk. Az utolsónak nem volt senki, aki mondja, úgyhogy én mondtam :) Egyikük se kért jalapenot. Ez egy nagyon vicces sztori volt, remélem sikerült érthetően leírnom.

A jalapeno egy olyan zöldség, ami úgy néz ki, mint a savanyú uborka, csak csípős.

Aztán a következő, kivettem 2 szendvicset a sütőből és ugye sorban kell, ahogy állnak az emberek. Mutatok az első szendvicsre, hogy mit kér és a második ember kezdi mondani. Mondtam neki, hogy bocsi, de ő az első és megcseréltem a szendvicseket. Ő meg megboxolta az elsőnek a vállát, én ijedten néztem rájuk, hogy mindjárt nekiesik, csak nem veri már meg ezért. Aztán leesett, hogy csak viccelt és együtt vannak. A harmadik az egy nő volt és látszott rajtuk, hogy külföldiek, mert nem igazán beszéltek angolul. Mondja, hogy paprika, erre én gondoltam, hogy na végre van valaki, aki a nevén hívja a dolgot, és értem is. Aztán mutatja, hogy mi az a középső, mondom, hogy cucumber, tanítottam angolul. Megkérdeztem, hogy honnan jöttek, mondták, hogy Németországból én meg mondtam, hogy én Magyarországról.

Gőzöm sincs arról, hogy hívhatják az angolok a paprikát ugyanúgy, mint a borsot, amikor az egyik az paprika, a másik meg bors, két külön dolog. Annyira fel tud idegesíteni az ilyen. Teljesen hülyék!!!

Umair mondja, hogy vegi patty-t a mikróba (most magyarul írom nektek), közben én csinálom a dolgom. Mondja még egyszer, hogy vegi patty-t a mikróba, mondom O-K-É, erre nevet Tam (manager). Annyi mindenre tud figyelni, nem is értem. Nekem már az is gondot okoz, hogy egyszerre háromnál több dolgot megjegyezzek, amikor elkezdik felsorolni, hogy mit kérnek.

Az egyik vevő mondja, hogy nem kér a salátájába jalapenot, én meg véletlenül beletettem, mert másra is figyeltem és mire odaértem elfelejtettem. Szólt, hogy no jalapeno, én meg kétségbeesve ránéztem, hogy bocsi (most mi lesz), ő meg vigyorgott. Hihetetlen, hogy minden ember máshogy reagál ugyanarra az ügyre. Az egyik kicserélteti, a másik meg vigyorog rád.

Abban maradtunk végül Gáborral, hogy visszamegyek a suliba, egy kevésbé intenzív tanfolyamra a munka mellett, hátha az segíteni fog a beilleszkedésben.

Pénteken, vagyis ma nem dolgozom, úgyhogy tudtam sokáig aludni, és lesz két napom meggyógyulni, kimosni a munkaruhám stb. Annyira örülök, hogy pont ma, amikor itthon vagyok, akkor állnak neki az utat javítani a szomszéd ház előtt. Ahelyett, hogy itthon lennék és élvezném a nyugalmat, nincs nyugalom.. Miért nem olyankor zajonganak, amikor nem vagyok itthon? Szerencsére csak délelőtt tartott, délután már csend volt. 

Vasárnapra elvállaltam egy kb. 3 órás műszakot, mert ritkán belefér, ha be kell ugrani valaki helyett (egyébként az elején leszögeztem vele, hogy hétfőtől szombatig tudok dolgozni, vasárnap nem akarok). Szóval elvállaltam, hogy minél több munkaórám legyen és pénzem - mivel órabéren vagyok és annyi pénzt kapok, amennyit dolgozok. Azért is vállaltam, mert most szeptemberben minél többet kell dolgoznom, mert októberben 10 nap szabadságon leszek, amikor hazamegyünk. Úgyhogy októberben alig lesz bevételem emiatt.

Egyébként gyűlölöm azt a sapkát, soha nem látok ki belőle. Pl. dolgozok a pulton, lefelé nézek, észre se veszem, hogy ott áll egy vevő az orrom előtt...

Csütörtökön sikerült szépen megcsinálnom a hajam végre, gyakorolnom kell a kontyot, mert nem lóghat a hajam.

És még virágot is kaptam a férjemtől, pedig nem akartam itt kint cserepes virágot, mert nem tudom hazavinni. Valahogy majd megoldom...De nagyon szép, pont ilyet akartam :)