Kedd van, 8-ra állítottam az ébresztőt, 7:30 körül keltem.10-re megyek dolgozni.
Gáborral együtt reggelizünk, nem sokkal utána indulok én is. Nem tudom, hogy hányan dolgozunk itt, de minden alkalommal találkozok valaki újjal, akit még nem láttam. Ma sok mindent tanultam: paradicsomot, uborkát, paprikát szelni, húsokat, zöldségeket pakolni, előkészíteni az ebéd csúcsidejére, kassza kezelése, mosogatás. Megmutatta a hűtőt, a fagyasztót és azon gondolkodtam, hogy ha majd egyedül leszek én nem fogom becsukni magam mögött az ajtót, nehogy akkor menjen tönkre a technika és megfagyjak. Ezek ilyen kisebb szoba méretű hűtők, és oldalt polcok vannak, ajtóval csukódik.
Úgy érzem, hogy sok volt az egy hetes kimaradás, mert azoknak a szendvicseknek a készítését is elfelejtettem, amit már tudtam. Úgyhogy ismételni kell, szerencsére segítőkészek a srácok. Az új arc egy pakisztáni srác, aki kérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam, hogy Magyarországról erre azt mondja: Szia! Köszönöm! :) Én meg mosolygok. Egész idő alatt azt mondogatta, hogy szia, aztán amikor ráunt, akkor: Kriszti. Ránézek mi van, semmi, megint mondja, megint semmi, úgyhogy csak mondogatta a nevem szórakozásból. Ez volt az első alkalom, hogy nem akartam elsírni magam. Haladás!!! Mondjuk nem is tudtam volna, mert a pakisztáni szórakoztatott a sziával. Két srác volt, de annyira egyformák, egymás mellett álltak és külön-külön nem tudtam volna őket megkülönböztetni. Azt mondta, hogy van egy magyar barátja, aki néha tanítgat neki pár szót. Mik vannak? Kicsi a világ! :)
Aztán ráhúztam negyed órát a műszakra, nem tudtam, hogy ha lejár az időm, akkor mehetek, nem kell megvárni míg szólnak. Nem is bántam, mert kaptam egy feladatot, amit igazából nem akartam félbehagyni. Az egyik kolléga azt mondta, hogy csak most ilyen nehéz, ha beletanulok, akkor már könnyű lesz. Jövőhéten háromszor kell mennem. Egyre több műszakot fogok kapni, mert gyorsan tanulok. Hazaúton jó érzéssel töltött el, hogy megetettem az embereket, úgy éreztem, hogy jót tettem, hogy hozzájárultam, hogy finomat ehessenek.
Szerdán is lett volna műszakom, amire el is mentem, csak nem járt a vonat, úgyhogy egy kis késéssel értem oda. Mondtam a menedzsernek, hogy nem érzem túl jól magam ma, megállás nélkül tüsszögtem itthon, hasfájás, fejfájás, émelygés, hasmenés, alig vártam, hogy megérkezzek és elmehessek WC-re. Tegnap este lefekvéskor is fájt már a hasam, vagy kaja vagy összeszedtem valami szutykot. Hazaküldött, mert kajával dolgozunk, úgyhogy betegen nem lehet csinálni. Néhány szendvicset még megcsináltam, mert nagy volt a forgalom és mondtam hogy jól van, ennyi még belefér. Amúgy is azt hittem, hogy maradok és majd elmúlik. Szóval hazajöttem, miután lefényképezte a papírjaimat a szerződéshez: bankszámla szám, személyi igazolvány, TAJ szám. Végülis igaz, hogy amint elkezdek emberek között lenni nagyobb az esélyem a betegségekre, mint otthon egyedül.
Egy sztorit még megosztok veletek:
Készítem a szendvicset valakinek, kérdezem tőle, hogy milyen salátát kér bele. Azt mondja: nem tudom! Hát akkor ki tudja? Én? :D
Úgy néz ki, hogy az elején elkészíted a kenyeret, méretre vágod, utána beleteszed a húst, amit szeretne, sajtot, ha szeretne, után megpirítod, ha kéri. Aztán ő választhat bele zöldségeket, paradicsomot, uborkát, salátát, paprikát stb. Én nem tudhatom, hogy ő mit szeret és mit nem...
