Tíztől háromig kellett 5 órás műszakban dolgoznom. Az első órától kezdve nem unatkoztam. 

Az első 2 órában nem is éreztem, hogy elfáradtam, amikor elküldtek szünetre és leültem, akkor éreztem meg, hogy milyen fáradt is vagyok. Sorban egymás után jöttek a vendégek, négyen voltunk a pultban, az első felvette a rendelést, félbevágta a kenyeret, beletette a húst, sajtot, én betettem melegíteni, kivettem, majd a zöldségeket raktam, egy valaki a szószokat tette bele, a negyedik pedig a pénztárnál volt. Ez ment az ebédszüneti nagy hajtásban (kb. fél 12-től 2-ig). Aztán is voltak feladatok, pl. lent mosogattam. Egy kicsit ingyen munkaerőnek érzem magam, a külföldi bevándorló, akire mindent rá lehet bízni. Nyilván ez nem így van, mert ha én nem vagyok ott, akkor más csinálja meg.

A végén közölte velem a menedzser, hogy neki csak a szerdai műszakban van üresedése és, hogy csak szerdánként kellene jönnöm, a többi napokon vállalhatok máshol munkát. Párszor már tisztáztuk az elején, hogy teljes munkaidős állást keresek. Egy kicsit átverve érzem magam, nem szólt volna hamarabb, hogy ez van. Raboljuk itt egymás idejét, nekem is sok erőfeszítésem benne van, hogy itt megfeleljek, megtanuljam a dolgokat, aztán meg kiderül, hogy nem is tudok rendesen dolgozni itt. Neki is sok ideje ráment, hogy betanítson. Elmentem Gáborhoz, hogy elmeséljem neki, azt mondta, hogy menjünk vissza és ő is beszélni akar a menegerrel. Felháborodva mondta neki, hogy múlt héten is itt volt és akkor se mondta neki sem, hogy itt nem teljes munkaidőről van szó. Sírni akartam, de sehogy se tudtam, pedig mindennel próbálkoztam. Annyi felgyülemlett düh, kudarc és minden van már bennem, hogy ez lenne a legjobb megoldás, hogy kicsit kieresszem a gőzt, mégse vagyok rá képes valahogy. Pedig a kiadós sírás általában segíteni szokott.

Én már az elején tudtam, hogy nem ez lesz álmaim munkahelye, mégis mindent megtettem annak érdeklében, hogy legjobb tudásom szerint elsajátítsam a dolgokat. (megtanulni a szendvicsek neveit, kenyerek neveit, zöldségek-, szószok neveit).  A gyorsétterem egyébként se nekem való, mert túl gyors...

Majd lesz valahogy, még a hétvégéig van időm átgondolni, hogy mit akarok csinálni és elkezdeni újra a keresgélést.