Múlt hét szerdán napközben SMS-t jelez a telefonom. Gondtalanul megnézem és kiderül, hogy Ahmed, a volt főnököm a Subway-ben írt.

Azt kérdezte, hogy hogy vagyok. Válaszoltam neki, hogy minden rendben velem, de gondoltam, hogy nem csak ez érdekli. Néhány SMS váltás után kibújt a szög a zsákból, hogy kellene neki segítség péntekre, csak néhány órát vállaljak. Ott rontottam el, hogy visszakérdeztem miről lenne szó, és átgondolom. Nincs mit átgondolni ezen, ez a néhány óra gondolkodás is teljes gyomoridegességet váltott ki bennem. Mi lenne még akkor, hogyha bemennék. Különben is, ha most igent mondok, utána soha nem tudom lerázni. Arról nem is beszélve, hogy kapásból elkezdett alkudozni velem, hogy máskor is mehetek, ha van időm, mert szívesen látnak ott engem.

Gábor segítségére volt szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem magam, hogy nem akarok bemenni dolgozni. Hiába jönne jól a pénz persze, annyit nem ér, nem vagyunk rászorulva. Könnyű pénz lenne, mert csak dolgozok pár órát és pénzt kapok érte, közben dehogy lenne könnyű! Rengeteget kéne robotolnom éhbérért és különben sem tudom az új szendvicseket. Végül visszautasítottam és rájöttem, hogy jól döntöttem. Eszembe jutottak a dolgok, amikor még ott voltam, ami miatt eljöttem. Persze nagyon megtisztelő, hogy rám gondolt és örülök, hogy meg voltak elégedve a munkámmal, de ami sok, az sok.

Ma újra megkeresett, hogy holnapra tud nekem adni műszakot. Csípőből visszavágtam a nemet. Aztán pedig felalkudta a munkabéremet és azonnal kézhez kapnám, amikor hazamegyek. Visszaválaszoltam, hogy NEM, erre talán csak megérti, hogy itt nem a pénzről van szó.