Nem sok van már hátra. Még 3 nap és vége, azt még valahogy talán kibírom.

A hétfőre nem is igazán emlékszem. Minden ment ahogy szokott. Reggel a delivery-t bepakoltam a hűtőbe, és lassan haladtam, hogy Faz-zal együtt csináljuk majd az előkészületeket, - amíg megérkezik -, neki nagyobb szüksége van a tanulásra. Aztán nem jött, mert kiderült, hogy hétfőn nem jön. Hát jó, nekem mindegy...

Kedden ellenőrzésünk volt, reméltem, hogy már megúszhatom. Minden para volt, szerencsére nem jött újonc se, úgyhogy nem kellett miattuk aggódni legalább. A lényeg, hogy ott volt a fickó, mindent és mindenkit figyelt, én pedig nagyon mérges voltam rá, mert miatta sültem meg, mivel vastagabb nadrágot kellett húznom miatta. Dél körül rosszul is lettem, elkezdtem szédülni, majd később se csillapodott, pedig ettem édeset, ettem sósat a vércukrom miatt, hátha az. Nem lettem jobban, úgyhogy hazamentem. Reggel torokfájással ébredtem, úgyhogy valószínűleg lappangott bennem valami. Vagy pedig hőgutát kaptam. 

Gábor a múltheti túlórák miatt 2 szabadnapot kivett, ezért otthon volt hétfőn és kedden. Felhívtam, jöjjön ki értem az állomásra, mert nem vagyok jól, legyek ellenőrzés alatt. Még a belvárosban elboldogulok, ott rengeteg az ember, de Forest Gate-ben nem fog senki rám találni, ha útközben történne valami. Gábor éppen az ebédet készítette és elment káposztáért amikor értem jött. Itthon jobban lettem, kicsit lehűltem.

Másnap borzasztó torokfájással ébredtem, akkor bújt ki a szög a zsákból, hogy ez bizony megfázás. Mindig szédüléssel kezdődik nálam a betegség. Mivel tegnap este írtam Tam-nek, hogy jobban vagyok és megyek holnap dolgozni, ezért be kellett mennem. Meg igazából nem akartam kihagyni az utolsó napomat sem.

Szerdán bementem a munkába és sajnálattal láttam, hogy üres a hűtő, tegnap senki nem csinált semmit. Az ég világon semmit! Jól van, semmi pánik, csak kilencig kell kibírni, utána jön Faz és segít. Teltek a percek, az órák, de Faz sehol nem volt. A vevők meg csak jöttek és jöttek és segíteni kellett, én pedig nem tudtam haladni a munkámmal. Nagyon mérges voltam, sehol senki, Tam se jött még be, minden ajtónyitásnál reménykedtem, hogy ő az, de nem ő volt. Szóval segítség nélkül ott álltam egyedül, miközben Ayan engem felhívott, hogy segítségre van szüksége. Na ne mondd, nekem is! És nekem ki segít? Senki.

Legalább megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nem akarok maradni. Még Ayan is próbálkozott, hogy maradjak, csak néhány órát. A-a, szó se lehet róla, nem akarok maradni! Eldöntöttem és kész.

10 óra elmúlt, amikor megkérdezte, hogy kb. mikor fogok végezni a munkámmal, mert éhes. Mondom kb. dél körül, talán. Üres volt a hűtő, egyedül csinálom, segítségre lenne szükségem, mikor jönnek a többiek? Ráadásul még beteg is vagyok. Szerinted mikor végzek? Fél óra múlva felmentem, hogy menjen el szünetre, akkor mondta, hogy aztán én is mehetek. Mondtam, hogy nekem nincs időm szünetre, sehogy nem állok. Végül 10 percre leültem, amíg megettem egy szendvicset, utána ismét belevetettem magam a munkába. Dél körül megérkezett Tam, de akkor se volt könnyebb, mert Ayan alig várta már, hogy mehessen. Szóval fent ragadtam a tömeggel és nem volt minden a hűtőben. Ok, akkor innentől kezdve nem érdekel. Vajon holnaptól már hogy fogják csinálni?

És tudjátok mi zavart a legjobban? Az, hogy arról papoltak, hogy segítsük egymás munkáját, azért dolgozunk csapatan, hogy segítsünk egymásnak. Igen, csak épp nekem ki segít? Milyen segítség ez, hm??? És még ezek után maradjak ott? Köszi, de nem kérek belőle. Beleszakadtam a munkába megállás nélkül csináltam és így se lettem kész. Szép kis vég mondhatom!

Ha legalább Faz jött volna, akkor 2 részre oszlik a feladatom és akkor könnyebb lett volna, hogy nem nekem kell beleszakadnom. De még csak ő se jött és gőzöm se volt róla. Végig azon reménykedtem, hogy lesz segítség, de nem volt...

Aztán délután, amikor végeztem elbúcsúztam, kaptam egy kis ajándékot: egy csokit és képeslapot. 

Ennyi volt. Vége van! Végre vége! :D

Mintha egy kőszikla esett volna le a vállamról. Szabad vagyok! És ez milyen jó érzés!

Csütörtökön várható volt, hogy fel fogok ébredni a megszokott időben, megnéztem az órát, de nem aludtam mélyen, aztán csak visszaaludtam. Kilenc után valamikor keltem és már üres volt a lakás. Nagyon jó érzés volt sokáig aludni, megérdemeltem a pihenést a szerdai nagy hajtás után. Meg az egész minden után. Kijár nekem ez a pihenés. Nyugodtan csináltam a dolgom, senki nem sürgetett, senki nem siettetett, a magam ura vagyok. Csak a baj az volt, hogy a szabadságomra időzítődött egy kis megfázás is. A kutyafáját, de rosszul időzítettél!

Még korábban szépen megterveztem a szabadidőmet, készítettem egy beosztást 2 hétre, hogy mikor mi mindent akarok elintézni, amíg szabad vagyok. Kicsit zsúfolt lett így a napom és persze nem tudtam magam semmiben tartani az időkerethez.

Péntek egy kicsit jobban sikerült, mert egy órával hamarabb felébredtem a tervezettnél, úgyhogy sok időt nyertem ezáltal. Még a blog írás is belefért. :)