Hétfőn nem volt bent a manager, úgyhogy nem tudtam vele beszélni. Ayannal ketten voltunk és ketten vittük az ebédidőt. Durva volt, de megcsináltuk! :D

A delivery meghozta az árut, persze mikor máskor, mint ebédszünetben. Mennem kellett átvenni és szemrevételezni a készletet, hogy alá tudjam írni a papírt. Igazat megvallva élveztem és úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt ennek a dolognak. A srác úgy beszélt, mint egy robot, alig beszélte a nyelvet, de lehetett érteni. Vajon én is így beszélek? :)

Kedden bent volt Tam (manager) és beszéltem is vele munkaidőm után. Megnézte az ötletem, és azt mondta, hogy szépen lassan megtaníthatja nekem, de nem hiszi, hogy még több munkát magamra kéne vállalnom. Ő szépen lassan supervisort akar belőlem csinálni. (De ki tudja mikor?)

Nem volt szívem felmondani, megsajnáltam. Elő akar léptetni én meg otthagyom? Hazaértem és csak leborultam az ágyra. Nem volt kedvem semmihez. Nem volt kedvem sírni, nem volt kedvem aludni, nem volt kedvem enni, sőt még semmicsinálni se volt kedvem. Azt hiszem, kissé depressziós voltam. Nagyon rossz érzés, amikor még a semmihez sincs kedved!

Egy valamiben legalább biztos voltam a nagy bizonytalanságomban, abban, hogy bolognait akarok enni holnap ebédre. :) És olyan finom lett, amilyet még éltemben nem ettem. Nagyon eltaláltam az arányokat most.