Másnap, amikor visszamentem a munkába, teljes káosz fogadott. A hűtőben össze-vissza voltak a dolgok, úgy kellett keresgélni, hogy mi hol van, semmi nem a helyén volt.

Szóval először rendet kellett raknom ahhoz, hogy megtaláljam benne, amit keresek.

Később rájöttem, hogy mindenkit másra tanítottak be, és nem mindenki tud mindent. Pl. van akit a reggeli nyitásra és kenyérsütésre tanítottak, mást csak a kiszolgálásra, a harmadikat pedig, hogy előkészítse a húst. Csak én vagyok az, aki mindenhez ért. Húsokat előkészíteni, zöldségeket szeletelni, mosogatni, kiszolgálni és mindent előkészíteni az ebédhez. Nem értem miért kaptam ezt a megtiszteltetést. Túl értelmes lennék? Az tény, hogy ehhez a munkához pöppet túlképzett vagyok. De miért én vagyok a kiválasztott?

November végén elkezdtük megszervezni a karácsonyt. A család nagyrésze már Angliában él, úgyhogy a család többi tagja jön most idén Angliába, az otthon maradt 3 tesó (mármint Gábor részéről). Találtunk egy internetes oldalt, ahol lehet úgymond „húzni” ajándékozott személyt. Kapott mindenki egy nevet, akinek egy nagy ajándékot kell adni, a többieknek pedig kicsit.

Elkezdtünk a napokban ajándékokat keresgélni. Leültünk az ágy két szélére, ölünkbe vettük a laptopunkat és mutogattuk egymásnak, hogy kinek mit találtunk. Sikerült mindenkinek megvenni az ajándékokat karácsonyra egy este alatt, már csak meg kell, hogy érkezzenek, ugyanis az interneten rendeltük őket. Egyszerűbb volt otthon a meleg szobában, a tömeget kikerülve megrendelni, mint a boltban sorban állni és boltról boltra járni.

Kezdem úgy érezni, hogy minél tovább dolgozok itt, annál inkább kezdem megkedvelni, hogy itt dolgozok. Valószínűleg azért mert már nem  annyira kihívás és könnyebb, mert belerázódtam. De még továbbra is bunkók az emberek. Ez most furán fog hangzani, de szeretem az esős napokat. Olyankor kisebb a forgalom. Nem is értem, hogy miért, mert ők az esős időhöz vannak szokva. Olyankor szeretek dolgozni, mert alig van ember. Később rájöttem, hogy talán azért, mert olyankor rendelnek kaját az irodába házhozszállítással.

Bevezettek a hagyma szeletelés rejtelmeibe is. Azt mondták, hogy ezt nem szokták rögtön a kezdőknek adni, mert egy sírós feladat. Szóval elküldött szünetre és utána jöjjek és megmutatja, hogy kell csinálni. Szünet után kérdezi: készen állok a sírásra? :D Hát persze, minden vágyam.

Pénteken reggel úgy éreztem magam, mintha ki lennék száradva. Száraz volt a szám és az arcom. Délelőtt dolgozgatok, csinálom a dolgomat, aztán egyszer csak nem éreztem jól magam. Felmentem ettem egy sütit, hogy felnyomja a vércukrom, leültem és írtam a menedzsernek, hogy lehet,hogy nem fogok tudni maradni, ha nem lesz jobb. Elkezdtem szédülni és remegett kezem, lábam. Amikor megérkezett mondta, hogy menjek el orvoshoz. Úgyhogy hamarabb hazamentem, Gábor otthon dolgozott, felhívta a rendelőt és kért nekem időpontot. 1 óra múlva mehettünk az orvoshoz. Azt mondta, hogy alacsony a vérnyomásom és biztos a vércukrom is leesett, egyek édeset és sósat (chips-et, csokit) és igyak sok vizet és pihenjek le.

Gábor azért volt otthon, mert reggel elment, hogy megvegye nekem a kinézett fényképezőgépet. Aznap volt fekete péntek, a nagy leárazások napja, de semmi köze nem volt hozzá. A kettő csak véletlen volt, mert másodkézből vette. Nagyon jó vétel volt és még alkudott is belőle. 320 font volt a kamera, 3 lencsével és egy táskával. Ennek a sokszorosába kerül egy új. Maga az egyik lencse is sokkal többe került volna. A lényeg, hogy otthon várt az „ajándékom” és én meg csak nem is tudtam kipróbálni, mert nem éreztem jól magam.

Lassan érkeznek az ajándékok a héten folyamatosan.

Következő héten megint beteg voltam, de most tényleg nem mehettem dolgozni, mert tüsszögtem meg folyt az orrom és kajával dolgozok, ami nem túl higiénikus. Éreztem már szerdán, hogy többet tüsszögök, mint szoktam és, hogy valami bújkál bennem. Azt mondtam, ha csütörtökön rosszabbul leszek, akkor pénteken nem megyek. Reggel szóltam a menedzsernek, hogy mi van velem, ha lehet inkább megyek mosogatni, csak ne nagyon kelljen az eladótérben lennem. Pénteken otthon feküdtem, próbáltam aludni.

Ez dec. 1-jén volt, aznap pedig volt egy gyógyító mise este. Fotós szolgálatot kaptam, egy hetes új fényképezőgéppel, ami még alig volt a kezemben. Gábor ministrált, Augusto pedig a barátjával zenélt. Testhezálló feladat volt nekem mégis féltem tőle, mert ez volt az első rendezvényfotós szerepem, ráadásul még nem is ismertem a gépem. Nem volt még elég időm gyakorolni és nem mertem garanciát vállalni a képeim minőségéért. Hívtam a Szentlelket, hogy inkább Ő legyen az, aki segít nekem ebben a feladatban.

Saját élményeim: betegen egész nap otthon feküdtem, próbáltam kialudni magam, hogy este helyt tudjak állni a szolgálatban. Aludni nem nagyon sikerült, mert be voltam sózva, hogy gyakorolnom kellene a fotózást. Elindultam és útközben végig azon járt az agyam, hogy "mennyire rosszul vagyok, lehet, hogy inkább otthon kellene maradnom és feküdni tovább. Hosszú az út, nem kéne bevállalni." Azt kértem Istentől, hogy szabadítson meg ezektől  a kísértésektől. Minden rendben lesz, hívom a Szentlelket és Ő majd ad erőt nekem végigcsinálni. Megérkezve a templomba tovább izgultam, hogy nem működnek a dolgok. Mise kezdetén pedig minden elrendeződött, lelki békém helyreállt és a testi betegségem tünetei is elmúltak. Jól éreztem magam közben és élveztem, amit csinálok, többen mondták, hogy profinak tűntem. A Szentlélek erőt adott, hogy végig tudjam csinálni.

Még az atya is odajött hozzám mise végén és azt mondta: Thank you for the tick-tick-tick! És közben mutogatta a kezével a fényképezést. Nagyot röhögtem, vicces volt.

Gábor élményei: „Nem igazán voltam a helyzet magaslatán az utóbbi időszakban, azt hiszem a legjobbkor érkezett ez a gyógyító mise. A munkahelyen hatalmas hajtás volt az elmúlt néhány hétben, mindenki el akar készülni mindennel a decemberi leállás előtt, ez extra terheket pakolt ránk tesztelőkre. Az időjárás is 100% télre kapcsolt egyetlen hét leforgása alatt: a korábbi 10 fokról hirtelen 0 fok környéke lett az átlagos hőmérséklet. Ezt tetézte a kevés napsütés, a naplemente délután 4-kor elkezdődik ilyenkor. Ráadásul úgy éreztem egy megfázás is bujkált bennem, szóval minden adott volt egy jó kis depresszióhoz.

Elképzelhetitek, milyen hangulattal érkeztem a misére illetve annak az előkészületeire, ahol szintén nem az örömteli várakozás jellemezte a hangulatot. Az atya késett, nem volt sehol, a zenészeknek nem akart sikerülni a hangpróba, nekünk ministránsoknak nem volt megfelelő méretű ruha és Kriszti is küzdött a fényképezőgéppel: nem lehetett rögzíteni a gépet az állványra, a képek bemozdultak, mert félhomály volt a templomban, a vakut nem tudta kikapcsolni, kész káosz volt minden. Végül sikerült mindent orvosolni, befutott az atya, beálltak a zenészek, került ruha is, és sikerült a fényképezőn is megtalálni a beállításokat.

Aztán elkezdődött a mise, és innentől a Szentlélek vette kezébe a dolgokat. Érezni lehetett ahogy kiszállt a feszültség az emberekből és mindenki Istenre kezdett figyelni. Imádságos elmélyült légkörben zajlott a mise. A könyörgések során imádkoztunk a betegek gyógyulásáért, a jelenlévők, vagy szeretteik gyógyulásáért - a bejáratnál volt papir, toll és egy kosár, ahová fel lehetett írni egy kis papírra a gyógyulást kérők neveit, ezt a kosarat később a felajánlás során előrehozták az oltárhoz. Az áldozás után szentségimádás következett, ahol közbenjáró imát kaptak azok, akik előrejöttek az oltáriszentséghez. Áldott pillanatok voltak. Aztán az atya körbehordozta a templomban az oltáriszentséget, mi ketten, a két ministráns pedig követtük. 

Számomra ezek a percek voltak a legemlékezetesebbek. Ahogy az atya körbement a térdeplő emberek között, akik könnyes, áhítatos szemmel néztek fel Krisztusra, olyan érzésem volt, mintha Jézus tanítványa lennék, és őt kísérném, ahogy a Jeruzsálemi templomban áthalad a tömegen. Könyörgések, fohászok, imák szűrődtek a tömegből felénk, többen kinyúltak és megérintették az atya karját és a stólát. Nekem meg vérfolyásos asszony járt a fejemben, aki megérintette Jézus ruhájának a szegélyét, és a hite meggyógyította - ugyanezt a hitet láttam az emberek arcán, ahogy az oltáriszentség felé nyúltak. Csodálatos élmény volt.”