Vasárnap felébredtünk, lementünk reggelizni majd indultunk misére, a Notre-Dame-ba. Méghozzá egy gregorián misére, 10 órára. Kicsit késésben voltunk, úgyhogy rohanás volt, meg se néztem igazán, hogy hová megyünk, csak iparkodtam befelé és a sort mellőzve, rendőri kísérettel bementünk. Ezt úgy kell érteni, hogy a sort megkerülve odamentünk a bejárat melletti rendőrhöz, és megkérdeztük, hogy hol kell bemenni a misére, és ő odavezetett. Belenéztek a táskánkba – azt nem úszhattuk meg -, majd mehettünk.

Kerestünk egy szabad helyet és leültünk. Szerencsére a mise egy része latinul volt, úgyhogy valamit értettünk is belőle. Mise alatt tértem csak igazán magamhoz, hogy milyen hatalmas is ez a hely. A mise végén ott maradtunk és szétnéztünk. Ez a monumentális gótikus templom Párizs szívében helyezkedik el, egy szigeten. Kétszer kellett felépíteni, mert a francia forradalom idején félig lerombolták. Első szakasz: 1163-1320, második szakasz: 1845-1878 között épült. A székesegyház hossza 128 méter, a szélessége 41 méter, az ikertornyok magassága 63 méter, a főhajó belmagassága 48 méter. Az ikertornyok közötti rózsaablak átmérője közel 10 méter.

Engem elvarázsolt és magával ragadott a hely, nem is tarthattuk volna szebb helyen az évfordulós misénket. Az egész templomban félhomály uralkodott, tehát volt egy sajátos hangulata. A Szentély mögött találtunk gyertyákat és eszembe jutott, hogy gyújthatnánk és felajánlhatnánk a házasságunkért. Úgy is tettem, levettem egyet (persze kifizettem), meggyújtottam és imádkoztunk pár mondatot. Miután felnéztem, akkor vettem észre, hogy Szent-Szakramentum kápolnában „sikerült” ezt összehozni. Hú, de boldog voltam, nyilván nem volt véletlen :D

Miután körbesétáltuk a templomot belülről és olvastunk egy kis történelmet is az építkezésről, kimentünk, hogy kívülről is megnézzük. Hát nem csalódtam, hatalmas szobrok díszítik. Gábor fel akart menni a tetejére, úgyhogy beálltunk a sorba, de kiderült, hogy csak előjegyeztetni lehetett egy időpontot. Úgyhogy kaptunk 2 óra kimenőt, 14:30-ra kellett visszamennünk.

Tettünk egy sétát a szigeten. Először egy helyet kerestünk, ahol ebédelhetnénk. Egy crépes-re (palacsintázóra) esett a választás. Jó fej volt az eladó, egy moldáviai fiatalember, még bohóckodott is. Mondtuk, hogy egy nutellásat és egy sajtosat kérünk, erre ő: nutella és sajt együtt? Mondtuk neki, hogy azt inkább most kihagynánk. :) Megettük, majd sétáltunk egyet a környéken és benéztünk néhány szuveníres boltba is. Hosszú sétát tettünk, közben rácsodálkoztunk ennek a helynek a varázsára is. Majd visszamentünk, mert eljött a mi időnk.

Visszamentünk, mert azt mondták, hogy nem kell majd sorban állni, hanem megmutatjuk a jegyünket és mehetünk fel. Ami akkor úgy nézett ki, hogy mutattuk a papírunkat, de azt mondták, hogy álljunk be a sorba. Majdnem agyvérzést kaptam, ÉN NEM FOGOK BEÁLLNI A SORBA MÉG EGYSZER, AMIKOR EGYSZER MÁR ELKÜLDTEK ONNAN! Addig próbálkoztunk, még végül valaki tényleg tudta, hogy mi is van, és megkereste a többiek papírján az időpontot és oda állított be minket. Na azért! Úgyhogy már nyitották is a sort és felmehetünk. Az első megálló egy kis iroda volt, ahol meg lehetett vásárolni a jegyet - és még néhány apróságot ajándékba. Majd mehettünk fel, de nem volt lift, úgyhogy lépcsőzni kellett. Gábor számolta, 385 lépcső volt. 385!!! Kicsit kivoltam, meg kellett állni pihenni. De a látvány magáért beszélt, megérte felmászni. 

Látszik, hogy alacsonyabbak vagyunk az Eiffel-toronynál, de még mindig olyan picinek látszik

 Ekkora sor vár, hogy bemehessen a templomba      Gyakoroltam az angolt is. Volt egy kínai vagy japán ( vagy egyéb ázsiai) nő, akit megkérdeztem, hogy a WC-re vár-e. Nem értette, amit kérdeztem, ezért elmondtam még egyszer egyszerű szavakat használva és mutogatva. Te vársz WC?? Aztán leesett neki és mondta, hogy nem. Amikor kijöttem jöttem rá és mondtam Gábornak, hogy igazából akármilyen nyelven mondhattam volna ennyi erővel.

Ezután tettünk egy hosszú sétát a Louvre-ig. Hogy mi van a piramisban a Louvre-nál? Kérlek szépen az ott a bejárat a múzeumba.

  Louvre:    

 Ezután elmetróztunk az Eiffel-toronyig. Jártunk egy olyan állomáson, ahol ahhoz, hogy le tudjunk menni, először fel kellett menni. Mi a középső szinten voltunk, alattunk a metró, de a mozgólépcső csak a felső és az alsó szintet kötötte össze. Nem volt lépcső, legalábbis nem találtunk.

Láttunk 2 szintes, emeletes metrót is. Érdekes látvány volt, Londonba is kell ilyen.   

Az egész kirándulás jó hangulatban telt. Az utcán meg mindenhol állandóan bohóckodtunk, mindig kacagtunk/röhögcséltünk valamin.

Amikor leszálltunk a metróról, még gyalogolnunk kellett egy keveset. Kíváncsian vártuk, hogy mikor pillantjuk már végre azt, amire ennyit kellett várnunk. Odaérkezvén épp egy lovas rendezvény volt a Torony előtti téren. Emiatt átvizsgálták a táskánkat és csak úgy mehettünk be. Nagyon felkapták most mindenfelé a biztonsági vizsgálatokat. Plázákban, templomoknál és persze ott, ahol sok turista megfordul, ellenőrzik a táskákat. Sajnos idáig süllyedt a világunk. Nem lehet gépfegyveres rendőrök és biztonsági ellenőrzések nélkül kirándulgatni.

Épp vége volt a rendezvénynek, de minket nem is igazán érdekelt, mert nem amiatt mentünk. Majd hirtelen megpillantottuk. Na ezt már nevezem! Végre, nem is olyan "pici". Sőt egész nagy, minél közelebb megyünk, annál nagyobb. Végre már "nagyban" is látjuk! Eddig mindig csak messziről láttuk és picinek tűnt. Párizs tele van utcai árusokkal, akik rengeteg pici, nagy és még nagyobb Eiffel-tornyokat árulnak, 5-6 különböző méretben. A legkisebb kb 5 cm-es kulcstartó, a legnagyobb meg félméteres szobadísz. Szóval mire megláttuk a nagyot, már nagyon elegünk volt a kicsikből, de főleg az árusokból. Nagyon szemfülesnek kell lenni, hogy le tudd rázni őket.

Visszatérve az igazira, tényleg ámulatos volt, bár nem sokat láttam belőle, mert kisütött a nap és pont abban az irányban volt. Úgyhogy mondtam, hogy menjünk közelebb, mert nem látom. Leheveredtünk a téren és élveztük a látványt, a napsütést és a magasodó tornyot. Ha több időt lettünk volna ott, - és kevesebbet esett volna az eső - biztos, hogy minden délután kifeküdtem volna oda, vagy piknikeztünk volna...

Körbejártuk, megnéztük, majd elindultunk. Fél 8-ra kellett a torony egyik lábánál lennünk, mert ott találkoztunk az utazási iroda munkatársával, ő adta oda a jegyünket. Beálltunk egy sorba, hogy a biztonsági ellenőrzésen átmenjünk. Nagyon szigorú itt az ellenőrzés. Két fázisa van, egy aminél csak futólag belenéznek a táskába és egy, amikor át is világítják és mágneses kapun is át kell menni. Mint a reptéren. Mivel nem volt nálunk se bomba, se fegyver, se kés, így továbbengedtek bennünket. Még szerencse, hogy soron kívül feljutottunk, mert elég hosszú volt a sor. Lehetett választani, hogy gyalog, vagy lifttel akarsz felmenni. Én mindenképp lifttel akartam, mert lelépcsőztem az éves adagomat a Notre-Dame-ban. Gábor a kihívást akarta választani, lépcsőzni a második emeltig, de nem akart egyedül hagyni és rossz helyre állt sorba. Ugyanis egy másik lábában lehetett volna lépcsőzni, ami nem volt egyértelmű. Az Eiffel torony körül rengeteg árus van, és valószínűleg illegális ott árulni. Egymás mellett álltak, egy vászondarabra kirakodva a mini Eiffel-tornyokat. A vicces az volt, hogy az egyik meglátott egy rendőrt, megfogta a két madzagot a zsákon és egy mozdulattal összeszedte az árut és elsétált, mint egy zsákkal a hátán. És így sorban mindenki ezt tette és elvegyültek a tömegben. Nagyot röhögtem, hogy a "feketék árulnak feketén". :)

Miután túlestünk az átvilágításon beszállhattunk a liftbe, ami felvitt minket a második emeletig, az elsőn nem szálltunk ki, ott van az étterem, de oda nem akartunk menni. Ezek a csigák mozgatják a liftet:  A második emeletről gyönyörű a kilátás. Olyan kicsik voltak a házak, mintha csak makettek lettek volna egy asztalon. Az emberek pedig hangyáknak tűntek a fűben. 116 méter magasan van a második emelet. Nekünk nem volt elég még ez a kilátás, ezért még feljebb mentünk, úgyhogy beálltunk a sorba, hogy jegyet vegyünk a tetejére még 7 euróért fejenként.

 Ééén a világ tetejééén: 

Megvettük a jegyet, majd újabb sorban állás következett, mert csak kis létszámban lehet felmenni, mivel az kisebb hely. Bepréselődtünk a liftbe és mondtam Gábornak, hogy már hiányzott. Londonban a Central Line-on (metrón) mindig így utazunk. Két napot kihagyok és máris hiányzik. A teteje olyan magasan van, hogy szédültem a liftben. Megérkezve viszont lélegzetelállító látvány fogadott. Ha eddig kicsik voltak az épületek, most még kisebbek lettek. Emlékeztek, hogy mondtam, hogy a Notre Dame-ból kicsinek tűnt az Eiffel, de valamivel nagyobb a Notre Dame-nál? Most az volt a helyzet, hogy a Notre Dame-ot alig lehetett megtalálni, annyira kicsi volt. A Sacre Couert is nagyobbnak láttuk a másodikon, itt először nem is találtuk meg, mert a domb, amin áll, beleolvadt a háttérbe. Belenéztünk a távcsőbe és utána hosszú fejtörés után láttuk csak meg, mert sokkal jobban kitágult a látókör. Az emeleten ki volt állítva egy számegyenes, amin látszottak, hogy a világ többi országaiban a legmagasabb épületek mekkorák az Eiffel-toronyhoz képest. 324 m magas és ebből a harmadik emelet 276 m magasan van. Itt helyezkedik el Gustave Eiffel dolgozószobája is. 
Ránk sötétedett és felkapcsolták már a világítást is mire végeztünk, szóval láttuk kivilágítva is. Így talán még szebb volt.

Készült kép sötétben is róla, de azokat nem oszthatom meg sajnos, mert szerzői jogok védik a kivilágított Tornyot.