Kezdem elveszíteni az angolba és ebbe az egészbe vetett hitemet. Tegnap mentem közibe, Gáborral megbeszéltük, hogy találkozunk előtte és elmegyünk vásárolni. Az állomásra érve hallom, hogy törölték a vonatomat. Hívtam Gábort, hogy nem tudom mi van és mikor érek oda, mert ez van. Vásároljon egyedül.

Úgy éreztem, hogy feladom és hazamegyek. Közben telefonos kapcsolatban voltunk, elmentem és megkérdeztem egy dolgozót, hogy mikor megy a következő vonat a Liverpool Streetre és hogy kapom vissza a pénzem. Nem tudom, hogy mit válaszolt, mert nem értettem, odaadtam neki a telefont Gáborral a vonalban. A hangosbemondót azért értettem, mert szépen beszél és már megszoktam az akcentusát. Miközben rohanok át a buszhoz, azon gondolkodok, hogy teljesen értelmetlen tanulnom szépen az angolt, amikor úgyse beszél senki szépen. Hiába vagyok stréber az iskolában, ha az életben folyton kudarcot vallok.

Végül másfél óra alatt sikerült megtennem azt az utat három átszállással, amit fél óra alatt szoktam. Majd felrobbantam az idegtől és a méregtől. Imádságos légkörbe érkeztem, tehát sikerült kb. 10 perc alatt lenyugodnom, ami otthon sokkal több időbe telt volna. Dicsőség Istennek ezért! Még virágot is kaptam Gábortól, úgyhogy jobb lett az estém végül.

Reggel szintén rossz kedvem volt. Nem volt kedvem iskolába menni, ha már úgyse ér semmit az egész. Olyan keserves sírás tört rám, hogy nem tudtam felöltözni, meg kellett várni míg elmúlik. Közben arról beszélgettünk, hogy szerintem tényleg semmi értelme, ha pont csak a lényeges dolgokat nem tanuljuk meg, mint pl. hogy veszek jegyet? Hogy kérdezem meg, hogy mikor jön a következő vonat? Hogy jutok el A-ból B-be? Miért fontosabb azt tudnom, hogy hány metró megálló van összesen és mikor épült a metróhálózat Londonban?