Otthon az idegenben

Visszaállni a kerékvágásba

2017. május 16. 22:04 - KicsiKitti

Azt hiszem eddig nem voltam tisztában a tömeg fogalmával. Itt, ami a metrón van reggelente (Central line), az tömeg. Most már elhiszem azt, hogyha pánik törne ki, és futásnak indulna a tömeg, simán agyon lehet taposni azt, aki elesik.

Reggel elindultam és útközben rájöttem, hogy igazából nem is kellett volna a kabát. 22 fokot mondtak mára délutánra, de reggel még vettem kabátot ismerve az itteni időjárást és nem akartam kockáztatni. Az igazat megvallva egy kicsit ki is melegedtem a rohanásban. Tehát megszabadultam a kabáttól, amit aztán kénytelen voltam egész úton cipelni. Már annyira profi vagyok, hogy képes voltam megmondani, hogy mennyire kell igyekezni felfelé a vonatra. Gondoltam felférünk, és fel is fértünk, és még kapaszkodni is tudtam. Utána Stratforban a metróra várva, sajnos már más volt az ábra. Ott kettesével tudtunk kb. felszállni, így mindig közelebb kerülve az első helyig. Ugyanis, ahogy fogynak előtted az emberek, úgy kerülhetsz egyre közelebb ahhoz, hogy elsőként szállj fel. Állandó harcok vannak a jó helyekért vagy ülőhelyekért. Miközben préselődnek az emberek érzed, hogy a vállad mindkét irányból nyomják, a lábad alatt valakinek a táskája lapul, úgy hogy meg se tudsz mozdulni, hogy esetleg kicsit kényelmesebb helyzetben álldogálj. A kapaszkodón már zsibbad a kezed és számolod a megállókat, hogy meddig kell még vajon így csüngeni? Aztán rájössz, hogy még csak az első megálló felé robogunk. Nagyszerű! Közben azon gondolkodsz, hogy ki fog hamarabb leszállni, akinek a helyét megkaparinthatod. Meg azon töprengsz, hogy ha elindul a tömeg, mert valami baj van, túlélheted-e, vagy rögtön magával sodor a tömeg és annyi. Az élet nem túl szép a metrón nyomorogva. Rögtön halálfélelme támad az embernek. Közben próbálod egyenletesen venni a levegőt, nincs semmi baj, nemsokára leszállhatsz, nem leszel rosszul addig. Máshová tereled a gondolataidat, a körülötted állókat nézed és próbálod őket valamilyen munkakörbe elhelyezni, kitalálni valamilyen életkörülményt vagy akármit, ami csak eszedbe jut róla. 20 perc hosszú idő. A végén azt hallgatod, amikor bemondja, hogy már csak két megállód van hátra ebben a  levegőtlen konzervdobozban. Leszállok és nagy levegőt veszek, mint a csecsemő születéskor. Habzsolom a frissnek épp nem mondható, de mégis annak érzett levegőt. Érzem, ahogy a tüdőmbe áramlik, a testembe pedig visszatér az élet. Felérve az utcára még nagyobbakat lélegzek és habzsolom ezt az élvezetet.

A suliba épphogy sikerült a tanár előtt érkeznem. Rögtön elkértem a füzetét az egyik lánynak, és miközben lefényképeztem az oldalakat kifújtam magam. A tanár is megérkezett, nekem meg alig jutottak eszembe az osztálytársak nevei. Aztán kezdett kitisztulni minden és visszaálltam gyorsan a régi kerékvágásba. Aranyos volt az egyikük, akart kérdezni valamit, de nem tudta elmondani, aztán csak annyit mondott, semmi. Nyilván nehéz dolga van velem, mert nem tudja nekem a saját nyelvén mondani, és jobb is neki, mert így gyakorolja legalább az angolt. Legtöbbször én is így vagyok vele, ha mondani akarok valamit és nem sikerül. Hagyjuk inkább!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://krisztimennianglia.blog.hu/api/trackback/id/tr2012509815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása