Kedves Olvasóim! 

Már amennyiben vagytok még, akik kíváncsian vissza-visszatértek és időről időre ránéztek, hátha történt végre valami új a blogomon.

Azt hiszem itt az ideje, hogy most már teljesen őszintén beszéljek veletek az itt tartózkodásunk körülményeiről. Ugyanis az igazság az az, - minden maszlag ellenére - hogy én nem szeretek itt lenni. Volt rá másfél évem, hogy megszeressem, de nem jött össze, nem sikerült. Mindennap megszenvedem azt, hogy kimenjek az utcára. Számomra mindennap egy kihívás, amint kiteszem a lábam a lakásból. Ugyanis rengeteg ember jön-megy körülöttem, túl zajos és túl nyüzsgős ez a város és kénytelen vagyok felvenni a ritmusukat. Mert ha nem veszem fel, akkor elveszek, akkor elsodornak, ha nem az ő tempójukban haladok. Vagy pedig hogyha mások kicsit lassabbak nálam, akkor már az is egy újabb feszültséget generál bennem, hogy miért nem haladunk, miért tartanak fel, miért totojázunk. Szóval nekem mindennap egy kihívás a tömeggel, és mindennap kihívás a nyelvvel is. Mert hogyha tömegben vagyok és nem tetszik valami, pl. az hogy fellöknek, vagy nekimennek a vállamnak vagy csak megütnek a táskájukkal, zavar, hogy ezt nem tudom szóvá tenni. Zavar, hogy nem vagyok megfelelő nyelvtudás ismeretében, hogy meg tudjam magam védeni ezekkel szemben. Hé figyelj már jobban! Ne haragudjál már! Vagy óvatosabban vagy hogy mit tudom én, hogyha valaki bunkó akkor beszólni neki, hogy ne legyél ilyen bunkó hallod.

Szóval nap, mint nap küzdök ezekkel a kihívásokkal és nem  könnyű. Azt hiszem, hogy már néhány hónapja eljutottam arra a szintre, hogy nincs értelem az életemnek, hogy nem tesz semmi boldoggá. Nem tesz  boldoggá az, hogy a hobbimat csinálom, nem tesz boldoggá az, hogy itthon vagyok, nem kell sietnem munkába dolgozni, mert eltart a férjem, de azért jó lenne valamit találni, hogy valamivel mégis csak lefoglalhassam magam és pénzt is keressek, hogy minél hamarabb eltűnhessünk innen. És nem tesz boldoggá az sem, hogyha unatkozás ellen teletervezem a napjaimat, úgyhogy közben nincs időm megállni pihenni. Szóval azt érzem, hogy én most egy válságba kerültem és nem tudom, hogy tudok ebből kimászni. Hogy vajon segítene-e hogyha másik országba költözünk, segíthet-e az, hogy hazaköltözünk nem tudom. Én bízom benne, hogy azért ez lehet egy megoldás a problémámra.

Mert pl. nem olyan régen itt voltak a szüleim és elvittük őket néhány helyre Londonban megmutatni nekik a várost és akkor pl. szerettem Londont. Turistaként szerethető, szép London. Nem mondom, hogy nem javaslom, hogyha valaki Londonba akar jönni, akkor nem tegye, igenis jöjjön el Londonba, de csak turistaként. Néhány nap, egy hét és ennyi elég. Hogyha valaki pedig ide akar költözni, azt le fogom beszélni róla, hogy ha valaki ide akar jönni nyaralni, akkor igenis rábeszélem.  Ne értsetek félre nem ezzel van a gond, csak azzal van a gond, hogy hosszú idő alatt nem sikerült még itt beilleszkednem. Hiába találok barátokat, hiába találok magyar barátokat, hiába halmozom egymásra a jobbnál jobb hobbikat, ha egyszerűen folyton azon aggódok, hogy nincs időm a hobbimra és nem akarok visszamenni dolgozni, jó lenne egy itthonról végezhető munka, hogy még véletlenül se kelljen emberekkel találkoznom.

Ezek az ellentétes dolgok teljesen bezárnak egy mókuskerékbe, amiből nem tudok szabadulni, és csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek, ahelyett, hogy kimásznék belőle. Szóval igen írhatnám azt, hogy minden rendben van, írhatnám azt, hogy jól vagyunk, jól érezzük magunkat és örülünk, hogy itt vagyunk de ez nem így van. Gábornak is nehéz a munkában, mindennap szembetalálja magát egy olyan kéréssel, amit nem tud teljesíteni. Egyedül van tesztelő és elvárják tőle, hogy lehetetlen határidőre teljesítsen, miközben egymásra pakolják neki a feladatokat. Úgyhogy nem is tudja befejezni még az egyiket sem a megbeszélt időpontra.

Szóval ezt most azért írom le nektek, hogy tisztán lássátok, hogy mi a szitu és, hogy miért nem írom mostanában a blogomat. Azért, mert egyszerűen belefáradtam az életbe és most már mindent csak kötelességnek érzek. Jó persze meg akarok tanulni fotózni, mert szeretem csinálni, meg jó hogy ez a hobbim, meg van fényképezőgépem, meg meg akarom tanulni, hogy értsek hozzá, meg  jó legyek belőle, meg jó képeket tölthessek fel a Facebookra, de ez is inkább csak abból áll, hogy igen minél hamarabb meg akarok tanulni fotózni azért, hogy pénzt tudjak belőle csinálni. mert az jól fizet, hogy ha elmegyek mondjuk rendezvényt fotózni, esküvő, jegyesfotózás, kismama fotózás meg ilyenek.

Csak tudnám, hogy miért mindig ilyenkor jön rám nagyon a honvágy, amikor nem tudok hazamenni, mert nagyon drága a repülőjegy nyáron...

De ha már egyszer leültem ide a gép elé, akkor ígérem, hogy bepótolom nektek, hogy mi van velem/ velünk mostanában. Mert azért történtek jó dolgok is velünk, hogy ne csak az élet sötét oldalát mutassam be nektek.