01.18.
Betegségből visszaérve még köhögök és fújom az orrom, nagyon be van dugulva. Nagyon fáradt vagyok, mert nem pihenésről szólt a három nap, hanem a betegséggel küzdöttem.
Éppen egy köhögőrohamom van, amikor mondja a manager, hogy beteg vagyok. Mondtam magamban: Persze, mégis mit gondoltál, miért nem dolgoztam múlthéten?
A héten hazaengedett hamarabb, hogy pihenjek, mert még szükség lesz rám, mivel az egyik kolléga felesége szül. Megcsináltam a délelőtti feladataimat és hazamentem dél körül. Jól esett a pihenés. Szerdán kivételesen mindennel elkészültem, ami a délelőtti dolgaim közé tartozik.
Csütörtökön nagyon besokalltam és elhatároztam, hogy mostmár tényleg felmondok. Nem akarok tovább ilyen helyen dolgozni. Nem tartják tiszteletben a betegségem és nem hagynak időt teljesen meggyógyulni, hanem mennem kell vissza, mert szükség van rám. Az már nem az én bajom, hogy nincs elég emberük, nem képesek felvenni még valakit. Egyszerűen, ha valaki szabin van, akkor a többiek nem mehetnek el és betegek se lehetnek. Elegem van abból, hogy mindig betegen kell dolgoznom és nincs időm meggyógyulni, csak esek egyikből a másikba.
Nem tudok haladni a feladataimmal, mert megállás nélkül folyik az orrom és fújni kell. Nem tudok haladni, mert nagyon sok a vendég és segíteni kell a kolléganőnek. Nem tudok haladni, mert ki kell pakolni a delivery-t. Nem tudok haladni, mert valaki előző este nem mosogatott el, nekem pedig szükségem volt a szószos flakonokra, úgyhogy fél órát az is elvett az életemből, hogy én elmostam őket. Negyed 11-kor írtam a managernek, hogy nem vagyok kész az ebédidőre és még szünetre is menni kéne. Ugyanis az van, hogy 11-ig mindennel kész kéne lenni, hogy felkészüljünk az ebédidőre. Fél 11-kor még sehogy nem álltam és frusztrált voltam, túlságosan a szívemre veszem a dolgokat. Túl sok feladatot bíznak rám és képtelen vagyok elkészülni velük. Egyszerűen nem állok készen az előléptetésre. Nem kell nekem előléptetés, vissza akarok menni a szakmámba! Csak előtte szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat, mert most per pillanat nem tudom, hogy mit akarok az életben. Vannak céljaim, de csak több pici és semmi lényeges, inkább csak hobbik. Abból pedig túl sok van és zavar, ha nem tudok haladni velük.
Pénteken Ayan, a kolléganőm ismét késett és nem volt sehol, amikor megérkeztem. Hívtam a managert, hogy zárva a bolt. Mondta, hogy menjek át a mellettünk lévő fodrászatba, van ott egy pótkulcs és nyissak ki. Még soha nem nyitottam, úgyhogy nem tudtam mit kell csinálni. Szerencsére riasztó nincs. Tam, a manager telefonon elmagyarázta, hogy mit kell csinálnom és mit hol találok, hogy bekapcsoljam a kávéfőzőt, mikro-t és egyebeket. Mondta, hogy amíg megérkezik Ayan, addig maradjak fent és szolgáljam ki a vevőket. Nem mintha nem lett volna egy csomó más dolgom.
Tegnap mondta Tam, hogy hazamehetek hamarabb. Kérdeztem, hogy ne maradjak zöldségeket vágni vagy mosogatni? Mondta, hogy ne, mert majd holnap megcsinálom. Visszakérdeztem, hogy biztos vagy benne, hogy holnap lesz rá időm? Azt mondta igen, mert nem lesz áru kipakolás holnap. Na erről ennyit!
Nyugodtan fent maradtam és kiszolgáltam a vevőket, nem érdekel semmi, ami kész lesz, az kész lesz, ami nem lesz kész az így járt. Ha nem tudok hagymát szeletelni, akkor ma nem esznek hagymát. Ha nem tudom a húsokat előkészíteni, akkor nem esznek húst, ha elfogyott. Ayan nagy nehezen 9:30 körül megérkezett. Én lemehettem végre a saját dolgommal foglalkozni. 10 körül látom, hogy alig van kenyér és még csak most sül a többi adag, gondoltam, hogy akár be is zárhatunk mára, mert nem tudjuk a sok embert kiszolgálni ebédiőben. Fél 11 körül elfáradtam és mondtam Ayannak, hogy én akkor megyek szünetre. Erre ő mondja, hogy csak még egy kicsit maradjak, amíg ő felhozza a sütiket sütni. Tiltakozni akartam, de mire megszólalhattam volna, addigra eltűnt. Végülis nem az én hibám, hogy ő késett, ne én bünhődjek amiatt. A vevők pedig ott álltak előttem. Az eddigi higgadtságom köddé szállt és annyira felhergeltem magam, hogy elkezdtem sírni. Most először sírtam el magam vevő előtt, és nem tudtam elmenni, hogy legalább ne lássa. Szegény olyan rémülten nézett rám, hogy mit történik, hogy alig mert rendelni, mert kiszolgáltam sírva is. 11 óra is elmúlt, Ayan még sehol, ugyanmár végülis nem olyan fontos szünetre mennem, csak tartottam a frontot helyette, három ember helyett dolgoztam, amíg ő ki tudja hol volt reggel 7-kor. Én ugye mindig két ember munkáját csinálom és plusz még az ő munkája is a nyakamba szakadt. Nagy nehezen eljutottam szünetre, ahol jó kisírtam magam. Megjött a manager, kérdezi, hogy csak paradicsomot szeltem reggel? Mondom igen. Csak ennyi, semmi több? Nem volt rá időm – mondom. Semmi köszönöm, hogy kinyitottál és felvetted a rendeléseket és ezáltal nem fogunk csődbe menni. Hanem leszid azért, mert nem volt több munkára időm a röpke másfél óra alatt, amit egyébként 3 óra alatt szoktam megcsinálni. Elkezdtem hagymát szelni és közben potyogtak a könnyeim – de most nem a hagyma miatt. Mérges voltam, és biztos voltam benne, hogy befejezem és hétfőn felmondok. A én gondom talán, hogy nincs elég embere?
Hétvégén voltunk a Lumiére nevű rendezvényen, ami több helyszínen volt és kivilágított épületek és szobrok voltak. Nagyon szép élmény volt, de nem lehetett sokáig élvezni, mert nagyon hideg nap volt azon a hétvégén. Legalább kicsit gyakorolhattam a fotózást.
Vasárnap megírtuk a felmondólevelem és kitaláltuk, hogy át kéne vennem a logisztikát, a készletezést, hátha akkor nem fog elfogyni valami. Nagyon nagy szakmai hiányosságok vannak ebben a cégben. Én laikusként is látom, pedig nem értek hozzá. Szóval kitaláltuk, hogy megpróbálom bevállalni ezt a feladatot és fizetésemelést kérek. A terv az volt, hogy minden nap plusz egy órát készletezek és 9 fontos órabért kérek. Összeírtuk, hogy mit kell mondanom, mert amikor izgulok, akkor nem jutnak eszembe a dolgok és nem akartam elrontani. Ha elfogadja jó, akkor kap még egy esélyt, ha nem fogadja el, akkor felmondok és ledolgozom az egy hónapot.
