Ránk virradt az első reggel Párizsban. Sok programot terveztünk aznapra, úgyhogy gyorsan lementünk reggelizni. Kíváncsiak voltunk, hogy a hotelben mit adnak reggeli címszó alatt, hát nem csalódtunk, nézzétek, nem csak jól nézett ki, nagyon finom is volt, annyira finom volt a croissant, amilyet még nem ettem. A sajt is valami hihetetlenül finom volt, nem is gondoltam volna. Valami trappista volt szerintünk, de nem olyan, amit otthon lehet kapni. Az angol sajtok pedig teljesen eltörpülnek mellette.

A nap első programja a katakombák voltak. Párizs továbbra is tartotta magát az eső városa címhez, mert egész délelőtt esett, hol jobban, hol kevésbé.

Elindultunk, megláttuk a sort, elindultunk a sor mentén és mentünk körbe-körbe az épület körül és amikor odaértünk a bejárathoz, akkor láttuk, hogy sor vége összeér az elejével. Úgy döntöttünk, hogy ezt nem várjuk ki.

Újratervezés következett, megnéztük, hogy milyen programot tudunk találni, amihez nem kell az esőben lenni. Kerestünk egy kávézót, ahová beülhetünk újratervezni a programot. A megoldás a Dalí Múzeum lett. Az esőmentes helyen van és mire kijövünk nagy valószínűséggel eláll is áll.

Újabb kaland volt kiismerni a közlekedést. Láttunk gumikeréken guruló metrót, kilincses metróajtót, nincsenek rendes sávok, hanem egymás mellett áll 5 vagy 6 autó és macskakövek mindenhol.  Koldusok mindenhol a metrón, van aki zenél, van aki kéreget, van aki bábműsort ad elő. Úgy látszik ezt a helyiek már megszokták, vannak, akik fintorognak, de nem izgatja őket nagyon. Én mindenesetre hosszútávon nem tudnám elviselni.

És olyan igénytelenek a vonatok, hogy csak na, kemények az ülések, abszolút nem kényelmesek. Arról nem is beszélve, hogy mennyire koszos és büdös. London sem egy csinos város, de szerintem nem ilyen viszonyok uralkodnak. Itt minden aluljáróban pisiszag, ragadnak a korlátok a metrón...

Párizs a művészet városa

A művésznegyed, Montremartre következett. Volt egy sajátos hangulata a helynek. Már az aluljáróban lehetett tudni, hogy ez bizony a művésznegyed és jó helyen járunk.

Ahogy Gábor a térképen nézte, hogy juthatunk el a Dalí Múzeumhoz, rákattintott egy fénykéezőgép ikonra. Így találtuk meg ezt a helyet. Minden nyelven ott van, hogy szeretlek. Le mur des je t'aime a hely neve.

A múzeumhoz két hosszú lépcsőn lehetett feljutni. Az egyiket lihegve ugyan, de teljesítettem, a másodiknál meg már lógott a nyelvem is. A Dalí Múzeumban megnéztük a kiállított tárgyakat és le kellett szögeznem, hogy egy kicsit bekattant nála valami...

A művész rész folytatódott művészekkel rajzolókkal:  

A múzeum után megebédeltünk egy hangulatos kis vendéglőben. Rendeltünk híres francia hagymalevest, az nagyon finom volt, sok sajttal volt megszórva. A második az nem igazán volt nagy szám, jól nézett ki, de nem ízlett. A desszert megint finom volt. A leves: 

Ennyi sok sajt volt benne:      

Innen rögtön ott volt a Sacre-Coeur (Szent Szív) bazilika, egy monumentális építmény. Bent közbejártuk, ahol lehetett és bementünk középre, ahova a turistákat nem engedik, csak ha imádkozni akartak. Mi akartunk, úgyhogy bementünk és Jézus kitárt karokkal várt ránk. Még az Oltáriszentség is ki volt rakva. Nagyon felemelő volt, hogy ott imádkozhattam. Körbesétáltuk kívülről is, leültünk pihenni kicsit egy hangulatos helyen egy padra.

Onnan elmetróztunk a Moulin Rouge-hoz. Megnéztük, lefényképeztünk, majd hazajöttünk. Nem volt nagy szám. 

A hotel felé tartva még első napon mondom Gábornak, hogy onnan fogjuk tudni, hogy mikor kell leszállni a metróról, hogy az előző megállót meg kell jegyezni: Den...fert...Rou...se...rea...Gábor közbeszólt, hogy inkább jegyezzük meg a kettővel korábbit, a Port-Royalt, mert azt könnyebb kimondani. XD (Denfert-Rochereau)

Azóta már azt is tudjuk, hogy helyesen Donfe-Rosró-nak ejtik.