Szombat délelőtt Gábor elment tekerni egyet a környéken. Augusto is elkísérte és még egy barátunk, akit Marcellnek hívnak. Ő mutatott be minket anno Augustonak. 

Így tehát ők hármasban elmentek kirándulni. 14 km-t mentek és Gábor elmondása szerint szép helyeken jártak. Egy órás út volt. Veronica át lett hívva, hogy vigyázzon a gyerekekre. Mi pedig ebédet ígértünk, mire hazajönnek, amit én készítek. Én elmentem vásárolni és nekiálltam az ebédnek. Brokkolikrémleves és bolognai spaghetti volt a menü. Desszertnek pedig csokis-banános muffin. Amikor hazaértek Gábor is becsatlakozott és segített az ebédkészítésben. 

Az udvaron terítettünk, mert ma gyönyörű ragyogó napsütés volt. Marcellt is hívtuk ebédre, de nekik menni kellett. Neki meg a lányának, akit áthozott játszani. A levest már mondták, hogy nagyon szeretik, azért is ezt készítettem. Az egyik gyerek mondta, hogy ő nem kér. Az apjának sikerült rábeszélnie, hogy legalább kóstolja meg és, ha nem ízlik akkor nem kell többet szedni. Megkóstolta és kért még. Erre az apja mondta neki, hogy ugye, hogy ízlik! 

Mindenki nagyon dicsérte a spaghettit, pedig nem ez volt életem legjobb főztje. De lehet, hogy csak túl elfogult vagyok magammal. Pedro nem ette meg az övét, Augusto ette meg és még azon felül ő is repetázott. Mondtam, hogy még muffin is van, erre mindenki röhögött meg a hasát mutogatta és simogatta, hogy bizony ő tele van. Pedro önként vállalta, hogy ő segít megenni. Később jött még egyért. Az apja rászólt, hogy ebédet nem eszik, de muffint azt igen? Milyen dolog ez? Kávét ők főztek nekünk és még fagyit is kaptunk. Pirosra égett a vállam a napon. Jó érzéssel töltött el, hogy ízlett nekik a főztöm és mindenki jól lakott. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.