Leszállok a vonatról. Szembeszállok a tömeggel, amely áramlik felém. Nem foglalkozok velük, csak megyek az előttem álló úton. Kísérletezek az emberekkel, mert ráérek. Azt játszom, hogy megyek és nem hagyom, hogy letérítsenek, kerüljenek ők ki, ha nem akarnak nekem jönni. Kíváncsi vagyok ki meddig bírja, vajon mikor veszik észre, hogy ott vagyok és néz fel a telefonjából?

Jön a tömeg, és én csak megyek. Egy-két váll hozzámér. Meg se rezzenek. Látom magam előtt a következő áldozatot. Pont az én utamon jön és még csak fel se néz a telefonjából. Három lépéssel előtte megállok. Amikor odaér 20 centire hozzám, rémülten felnéz, motyog valami bocsánat-szerűt és kikerül balra. Ennyi kell, hogy az ember észrevegyen egy másik embert a telefonját bújva. Ráadásul nem is voltam mozgásban.

Gáborral találkozunk a szokásos helyen. Elsétálunk a templomig. Bemegyünk a közösségi terembe, két új tagot látok, ismeretlen arcokat. Kezet nyújtok az egyiknek és bemutatkozok: I'm Krisztina. Franciska - jön a válasz tökéletes magyarsággal. Az arcomról teljesen le lehet olvasni a meglepettséget. Annyira váratlanul ért, teljesen meglepődtem. Kiderült, hogy ő már tudta, hogy mi magyarok vagyunk, mert Leo elárult bennünket. Újabb magyar taggal bővült a kis csapatunk. Lassan lehetne egy újabb csoportot létrehoznunk magyarul. Jujj, de jó!! :D

Az ima alatt azt éreztem, hogy nem Istennek kell hagyni, hogy mi szeressük őt, hanem nekünk kell hagyni, hogy ő szeressen minket. Nagyon megnyugtató imádság és dicsőítés volt most nekem. Éreztem Istennek a szeretetét.

Viszont amilyen jó és megnyugtató volt ez az alkalom, olyan rémálom lett a következő néhány óra. Hazafelé rossz buszra szálltam fel és elvitt az ellenkező irányba, egy olyan helyre ahol még nem jártam. Nagyon megrémültem. Leszálltam a buszról és sírva hívtam Gábort, hogy segítsen. Ráadásul biztonságban sem éreztem magam. Egyedül voltam a sötétben egy idegen környezetben, és azt se tudtam, hogy juthatnék el a vasútállomásra. Túl fáradt és ingerült voltam ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Még csak segítséget se tudok kérni, mert képtelen vagyok rá. Még ha ki is bökném nehezen, hogy mit szeretnék, akkor se valószínű, hogy a választ megérteném. Tehát ott vagyok teljesen egyedül a sötétben magamra hagyva. Gábor biciklivel van és hazajön. Mire aztán nagy nehezen kikeveredtem a vasútállomásra és a vonaton ültem, kicsit megnyugodtam. Alig voltak a vonaton, már fél 11 körül volt az idő.Már nyugi lesz, gondoltam. Egészen addig tartott ez a gondolatom, még fel nem szállt egy tömeg Stratfordban, még álltak is. Ezt nem hiszem el, hogy ilyenkor is tömeg legyen. Írtam Gábornak, hogy jöjjön értem az állomásra, hogy ne egyedül sétáljak haza. Otthon megbeszéltük, hogy mi történt és legközelebb hogy kerülhetjük el.