Sikerült az indulás napjára megfáznom. Legszívesebben otthon feküdnék egész nap, nemhogy még utazni is kelljen. Szerencsére tudok aludni a kocsiban és a gépen is. Visszaindultunk 3 óra körül. Felmentünk Üllőre, játszottunk a tesókkal, majd Hajni kivitt minket a reptérre. A repülő hivatalos indulása 21:45-kor volt. A security-n kicsit ránk ijesztettek, Gábor táskáját kivették.
Bele kellett nézni, mert valamit nem tudtak beazonosítani. Gáborral kinyittatták, majd nem nyúlhatott hozzá. A dolgozó valamivel végigdörgölte a táska száját bombanyomokat keresve. Kipakolták a táskát, közben Gábor kommentálta, hogy mi micsoda. Majd meglett a forrás. Kiderült ugyanis, hogy a kávét nem tudta beazonosítani a gép. Hát persze, erre hogy nem gondoltunk! Nem lehet átvilágítani, mert alufólia-szerű, fémes csomagolása van. Utána vissza kellett pakolni, ami alig sikerült, mivel így is bele volt gyömöszölve mindenféle. Az aggodalmon túl, kerestünk helyet és leültünk. Láttuk a kijelzőn, hogy 20 perc késés. Remek. Megvártuk az időt és elmentünk a mi kapunkhoz. Ott is várni kellett, lassan teltek a percek. Egyszer csak kinyitották és elkezdtek áramlani az emberek. Beszálltunk a buszba és tovább vártunk. Becsukja az ajtót, előre gurul 10 métert, majd nagy fékezés, kinyitja az ajtót. Egymásra nézünk többen: megérkeztünk? Ezért kellett buszra szállni? Ez most vicc?? Micsoda magyar szolgáltatás! Aztán megint várakozás következett.
Felszállás a repülőre
Leülünk a repülőn, majd fél óra késéssel végül sikerül felszállnunk (az eredeti indulási időhöz képest). Alattunk a kivilágított város látszik madártávlatól. Megpróbálok aludni, de nem igazán megy, mert a mellettem ülő csajszi felvásárolta a fél büfét. Majd valószínűleg tényleg elaludtam, Gábor szerint legalábbis mozdulatlan voltam kb. 20 percig. Lassan megérkezünk. Kezdünk ereszkedni, látszik a tenger, gyönyörűen kivilágított városok, kikötők. Majd városnézés következett egészen Londonig. Gyönyörűek voltak a kivilágított városok, falvak. Nincs is ahhoz fogható látvány, ahogy a tenger vize visszatükrözi a telihold fényét a sötét éjszakában és te mindezt felülről szemlélheted. Csodaszép látvány volt! Kár, hogy nem tudom nektek is megadni ezt az élményt.
Közben a folyamatos ereszkedésnek köszönhetően folyamatos füldugulás. Leszállás következett, de még magasan voltunk. Pont ahogy sejtettem, becsapódtunk. Nem sikerült szépen letenni a gépet. Ez van, legalább mindenki egyben van. Villámgyorsan elhagytuk a gépet, még van van esélyünk elérni a vonatot. Futás végig a vámig, ahol még az útlevél és személyik ellenőrzése volt. Na itt eldőlt, hogy biztos lekéssük az utolsó vonatot is. 
Hatalmas egybefüggő embertömeg és káosz. Legalábbis ez látszott, mert ugye a kordonokkal voltak jelölve a sorok, ami kígyózva haladt végig. Honnan ennyi ember? Hogy kerültek ide hirtelen? Mennyi gép érkezhetett egyidőben? Amikor az elejére értünk még mindig nem látszott a vége. Álmos vagyok, fáradt vagyok, nyűgös vagyok és beteg vagyok. Haladjunk már, haza szeretnék érni! Bőven elmúlt fél 1, amikor sorra kerültünk és persze fél 1-kor ment az utolsó vonat. Azért tettünk egy próbát a vonatállomáson, de ott csak teljes sötétség és hullaszag volt. Nem is a gép késői indulása miatt, hanem a sorbanállás miatt késtük le a vonatunkat. Ok, most mit tegyünk? Aludjunk ott és reggel az első vonattal induljunk haza? Keressünk más tömegközlekedési módot, ami jár is még éjszaka? Taxizzuk, az rengetegbe kerül.... Végül hallottam, hogy két magyar, akik előttünk ültek az überen gondolkodnak és arról beszélgettek. Odamentem hozzájuk és megkérdeztem, hogy hova mennének, tudnánk-e esetleg együtt egy autót bérelni és felezni a költségeket. Így is tettünk, összefogtunk és 5 percen belül volt autónk és egyenesen a ház előtt tett le. Itthon megijesztettünk Veronicát, - aki épp WC-re indult - aki azt hitte betörő és riasztotta Augustot is. Szóval csak beköszöntünk, hogy itt vagyunk és lehetett is aludni.
Hoztunk ide is egy kis hazait ajándékba:
